M,

kisded alakban m, huszonegyedik betü a magyar ábéczerendben, s a mássalhangzók sorában tizennegyedik, magán ejtve: em. Mint az ajkak zárlásával képzett, az ajakhangokhoz tartozik, de rokonságban van a nyelvhangok közől az n-nel is, mint a mádra és nádra, meder és neder, mevet és nevet, medves és nedves szók változata mutatja. Sőt általában az n, közvetlenül ajakhangok, pl. b előtt m-mé, az m pedig némely mások pl. t előtt (mint alább) n-né változik, pl. különb, azonban a kiejtésben külömb, azomban; bont, ront, csont és több számtalanok még helyesírásunkban is megtartják az n-et ezek helyett: bomt, romt, csomt stb. (itt alább bővebben). T. i. az m és n mint orrhangok is oly közel állnak egymáshoz, hogy ha az m kiejtésénél ajkainkat be nem zárjuk, n hallatszik, az n kiejtésénél pedig az ajkak bezárta mellett m. Mint gyök vagy törzbeli végbetű, a b, p képzővel szeret párosulni, pl. csom-b, czom-b, dom-b, gom-b, lom-b, rom-b, tom-b, csöm-b, göm-b, csim-b, zsém-b, dorom-b, döröm-b, zöröm-b, kam-p, kám-p, csám-p, hom-p, kom-p, lom-p, csöröm-p stb. A d, g, t, s ezekből alakult cs, gy képzők előtt könnyebb kiejtés végett gyakran n-re változva ejtetik s rendesen íratik is, mint, ronda (rom-d-a), gondor (gom-dor), göngy (göm-gy), göndör (göm-dör), ron-cs (rom-cs), rongy (rom-gy), rongál (rom-gál), ront (rom-t), ont (om-t), bont (bom-t), önt (öm-t), hánt (hám-t), szánt (szám-t), hint (him-t), henger (hem-ger) hentereg (hem-tereg), csont (csom-t), háncs (hám-cs), nincs (nem-cs). Így a latinban is : condo, cum-do, congero, contero stb.

Az m-vel kezdődő gyökök száma, mint ma, mad, mag, magy, stb. mintegy százra, az m végzetűeké pedig, mint : om, bom, rom, som stb. körülbelül kilenczvenre megy. Amazok közül némelyek 1) hangutánzók : mó, móv, mávog, mám, mám, mámmám, mámog, macska, mamuk, mahó (moho), máhol, makog, majzol, málé (méla), mekeg, mú, mumus, mufla, mukk, mukkan. 2) gömbölyűded vagy csomós testeket jelentenek : mag, magy, magyal, makk, mancs, mogy, mogyoró, mony, monyoró, motyó stb. 3) folyós testre, nedvességre vonatkoznak, egyszersmind p, b-vel fölcserélődnek : mocs, pocs, mocsár, bocsár, mocsok, pocsék, mocsolya, pocsolya, maszat, paszat. 4) mozgásra vonatkoznak : mocczan, mozog, mozzan, motoz, motóla, matat, ma, mász, megy, munka, mű. 5) emelkedésre mutatnak : magas, magasztal, madár.

Többször rokonszerű betükkel fölcserélődik, mint : má bá; mamlasz bamba; madár badár; medned; makog bakog; makacs bakacsol; mekeg bekeg; molyh polyh; mankó bankó; mese besze; magas nagy stb. Rövidítésekben m. = múlt, m. e. = mult esztendei vagy múlt esztendőben; m. é. = múlt évi v. múlt évben; am. = anniyimint; á. m. = úgymint.

stb. miből következtethetni, hogy az előbbi jelentésekben is a sebes mozgás rejlik, mi a gyorsan suhanó jelen időt jellemzi. A csagataj nyelvben bat am. gyors, hamar (Abuska). Figyelmet érdemel Szalay Á. 400 magyar levele közt, egy 1555-iki levelben a ,ma‘ szónak ,mihelyt‘ értelme: „Bizon, hogy kin voltanak az törökök, de bizonynyal nem írhatom nagyságodnak mith miveltenek . . . ma megérthem nagyságodnak megírom.“ Használtatik öszvetételben is: márma v. máma.

Ezen eredeti ős nyelvből fenmaradt rövid szó úgy látszik megvan a latin mane, maturus származékokban, valamint a franczia main szórészben is, melyből demain (olaszul: domane) és lendemain öszvetett szók eredtek.

MA, (3)

hangszó, melyből macs, macska, mamuk, mamog, mazna hangutánzók erednek. Szájnyitogatást jelent a majzol, és a majom szókban; ide tartozik a régiesítő mókus is, elemezve : ma-ókus.

–MA,

vékonyhangon: me, névképző, pl. buz-ma, duz-ma, szak-ma, szusz-ma, tuty-ma, haj-ma, fity-ma, kari-ma, tuk-ma, tor-ma, kucs-ma, koz-ma, pisz-ma, el-me, is-me, bösz-me, esz-me. Ebből származott további alakulással a –mány –mény képző. Elemzését illetőleg l. Előbeszéd 140, 141, 143. l. Egyébiránt a tatár-török nyelvben igen termékeny igenév-képző, s általán azt tartják róla a nyelvészek, hogy a határtalan módból a végső k elhagyásával származik, pl. bil-mek, tud-ni, bil-me tudomány és tudomás (tudoma); kil-mak cselekedni, kil-ma, cselekvény; dik-mek ültetni, dik-me ültetmény v. ültetvény, jon-mak metszeni, jon-ma metszvény stb. Sőt maga a határtalan mód is (mak, mek) használtatik igenevül a cselekvés kifejezésére; azonban megjegyzendő, hogy írásban a ma, me végén, néma h áll.

MÁ, (1)

több vidéken divatozó tájazólás, a szokottabb már helyett. l. MÁR.

MÁ, (2)

hangszó, mely különösen a siró macska hangját utánozza a mávog, mávogás, és a siró nyulét a mákog származékokban.

MÁ, (3)

szájátást utánzó gyök, melyből málé (száju), mámor, mámmám, máhol, mámmog erednek; rokon a megfordított ám gyökkel.

MACS,

1) hangszó, melyből eredt macsog törzsök, és ebből a közdivatú macska, (= macsogó), melynek egyik ismeretes hangja ma, megnyujtva má, egyezik vele : vacs is. L. MACSKA. 2) Tájdivatosan am. mocs, melyből lett macsár, azaz mocsár. 3) Gyöke macsuka szónak, (midőn csomót jelent, mint ,mács‘ rokon gyök).

MÁCS, (1)

(ma-ács am. csomós, lehet máncs-ból is összehúzva, l. M betü és MÁCSONYA. 1) helynév melyből Mácsa több helyek neve származott. 2) Gyöke a mácsonya füvet jelentő szónak; l. ezt.

MÁCS, (2)

puszta Bihar m.; helyr. Mács-ra, —on, —ról.

Budenz társunk olvasása szerént : mösük, teljesen azonos hangokban is a ,macska‘ szóval. Mint ismeretes házi állatról több példabeszéd van, pl. alázatos v. alamussi macska nagyot ugrik, s egeret fog. Alánéző macskának nem kell hinni. Lám oly bölcs, mint az én macskám. Nekem is volt egy bölcs macskám, a csávába holt. A jó macskát bőréért meg szokták nyúzni. Hizelkedik, szerelmes, ravasz, mint a macska. Talpra ugrik, mint a macska. Macskavér szorult bele. Eltörte a macska szarvát, am. csínyt követett el. A macskának még a kölyke is örömest egerész. Úgy ül a lovon, mint macska a sövényen. Nincs otthon a macska, czinczognak az egerek. Elkapta, mint macska az egeret. Kriza J. szerént a székelyeknél következő nevei fordulnak elé: Czili, Czini, Czirczi, Mirók, Tarka, Sárga, Ordos, Gerezdi, Vadász, Pisti, Ugri, Kajti, Lesi, Egerész, Miczi, Minka, Mióka. Átv. ért. görhes, sovány kis ló. Ez a két macska alig húzza a kocsit. Papmacska, nagy szőrös hernyó, mely a fák leveleit pusztítja. Pókmacska, Rábaközben általán am. hernyó. Vasmacska, két vagy három horgas ággal ellátott eszköz a hajókon, mely a víz fenekére eresztve a földbe kapaszkodik, mint karmaival a macska szokott fogódzani. Újabb időben: horgony. Szintén vasmacska vagy csak macska a tűzhelyen, azaz vas lábakon keresztül fekvő vas szál, melyre a fát rakják. Jelent ásóval felhányt kis földkupaczot is, mely a sík téren úgy látszik, mint a hunyászkodó macska. Macskákkal kijelölni a felosztott réteket. Macskákat hányni. Zsugorodást jelent ez igében : macskásodik, pl. megmacskásodott az ina, am. görhes macska gyanánt öszveszorodott.

MACSKAASZTAL,

(macska-asztal) ösz. fn. Tréfásan, azon kis asztal, hol a gyermekek esznek, kiket a nagy asztalhoz nem ültetnek.

MACSKABŐR,

(macska-bőr) ösz. fn. A szoros ért. vett macska bőre. Macskabőrből csinált dohányzacskó. A jó macskát bőréért meg szokták nyúzni.

MACSKACSIPKEPITY,

(macska-csipke-pity) ösz. fn. A csipkepityek neméből való növényfaj, melynek virágai a szár- és ághegyeken gyűrűs füzérekben állanak, gyűrűs kocsányosak, levelei nyelesek, szívformák, fogas fűrészesek, szőrösek. A macskák szeretik. Köznépi nyelven : macskafű, v. —nádra, v. —mézelke, v. —ménta. (Nepeta Cataria).

MACSKAEZÜST,

(macska-ezüst) ösz. fn. Ezüst gyanánt csillogó fehér csillámkő.

MACSKAFA,

(macska-fa) ösz. fn. Tájdivatosan, tyúkülő, kakasülő az épület padlásán.

MACSKAFARK,

(macska-fark) ösz. fn. 1) Tulajd. ért. a macska nevű állat farka. Macskafarkat simogatni. 2) Némelyek szerént Keletindiai növénynem, melynek virágfüzérei macskafarkhoz hasonlók. (Caturus). 3) L. MACSKAFARKU SZIGORÁLL alatt.

MACSKAFARKU SZIGORÁLL,

a szigoráll nemű növény egyik faja; füzérje egy az ágatlan szárhegyen; levelei ellenesek, csipkések, tompák, éphegyűek; szára tövön görbe. (Veronica spicata). Közéletben : kék macskafark.

MACSKANÁDRA,

(macska-nádra) l. MACSKACSIPKEPITY.

MACSKANADRÁG,

(macska-nadrág) ösz. fn. Tréfásan, széles metélt tészta, melyet húslevesbe szoktak főzni. Némely tájakon túl a Dunán, sűrűn főzött s megzsírozott reszelt tészta.

MACSKARIVÁS,

(macska-rivás) ösz. fn. A bakzó macskának éles, fülsértő kiáltozása.

MACSKÁS, (1),

(macs-og-a-as) mn. tt. macskás-t, v. –at, tb. –ak. 1) Macskákkal bővelkedő, kinek macskája van. Macskás ház. 2) Átv. ért. zsugorodott inu. Eléfordúl Sz. Margit életében. V. ö. MACSKÁSODIK.

MACSKÁS, (2),

erdélyi faluk HOSSZÚ—, MAGYAR—, Doboka m. puszta Hont m.; hely. Macskás-ra, —on, —ről.

MACSKÁSODIK,

(macs-og-a-as-odik) k. m. macskásod-tam, –tál, –ott. Mondják inakról, midőn öszvezsugorodnak. V. ö. MACSKÁS.

MACSKÁSTUL,

(macs-og-a-as-t-ul) ih. Macskával vagy macskákkal együtt. Ebestül macskástul oda vagyunk. (Km.).

MACSKASZEM,

(macska-szem) ösz. fn. Szürke vagy zöld, sárgás és csillogó szem, milyen a macskáké. Átv. ért. oly szem, mely sötétben is féligmeddig lát, mint ezt a macskáról tartják.

MACSKATEKERŐ,

(macska-tekerő) ösz. fn. Hajósoknál a vasmacska felvonására a hajó elején felállított eszköz, melynek fekmentes tengelyére hajtják föl a vasmacska kötelét vagy lánczát, s úgy húzzák fel magát a vasmacskát vagy horgonyt. Máskép: vasmacska-tekerő, horgonytekerő. (Ankerwinde, Bratspill. Kenesey Albert).

MACSKATÖVIS,

(macska-tövis) ösz. fn. Növényfaj az iringók neméből, melynek szára ágasbogas, gyökérlevelei nyelesek, a többik nyeletlenek, mind szárnyasan szabdalak, sallangjai tövishegyűek. Virága fehér. Máskép szintén a közéletben : ördögszekér v. –borda v. –rakolya, v. –keringő, átkozott szamár v. százfejű v. fejér v. mezei tövis; növénytani néven : mezei iringó. (Eryngium campestre).

MACSKAUGRÁS,

(macska-ugrás) ösz. fn. Ugrás, melyet a lesben meghunyászkodott macska tesz, midőn a zsákmányra ugrik, vagy széles ért. midőn akármely czélból ugrándozik.

MACSKÁZ,

(macs-og-a-az) áth. m. macskás-tam, –tál, –ott. L. MEGMACSKÁZ.

MACSKAZENE,

(macska-zene) ösz. fn. Utczai aljas bosszuállás neme, midőn valamely éjjeli órában öszvecsődült népek a macskák éktelen rivását, nyávogását utánozva, vagy más fülsértő hangszerek zűrzavarával valamely gyűlölt személyt saját lakása előtt nyilvánosan boszantják és kigunyolják.

MACSKAZUG,

(macska-zug) ösz. fn. Zug a konyhában, vagy a tűzhelyen, hová a meleget kedvelő macskák szeretnek bujni. Továbbá a kamara-, pincze-, padlásajtók alján hagyott hézag, melyen az ege-

laki tiltott viszonyban él. Olyan mint csucza. Édes macsám. Rokon hozzá a mátka és persa: máde (nőstény).

MACZAALMA,

(macza-alma) ösz. fn. Leánycsöcsű alma.

MACZABIRKA,

(macza-birka) ösz. fn. Rövid fülű birkafaj.

MACZAT,

MACZAT, MACZATOL, MACZATOS, l. MASZAT, MASZATOL, MASZATOS.

MACZEDÓNIA,

A régi görög birodalom egy része, ma körülbelül Selanik és Rumili az európai Törökországban. Nálunk falu Torontál m.; helyr. Maczedóniá-ba, —n, —ról.

MACZHÁZA,

falu Pozsony m.; helyr. —házára, —n, —ről.

MACZI,

fn. tt. maczi-t, tb. –k. Csikót, vagy általán lovat kedvesen szólító név. Ne maczi, ne! Máskép : muczi.

MACZKÓ,

(macz-kó v. macz-ka-ó) kicsiny. fn. tt. maczkót. 1) Csikót hívó szó. 2) Jelent kis parragi lovat. 3) Medve. 4) Lapító, széles fejű kalapács a váshámorokban.

MACZÓKA,

(macz-ó-ka) kicsiny. fn. tt. maczókat. Fűzfa, vagy rekettye tavaszi barkás hajtása, mely gömbölyű és pólyhös, milyet virágvasárnapokon szokás szentelni, máskép : cziczamacza. A gyermekek szeretik simogatni, mint a cziczát.

MACZONKA,

falu Heves m.; helyr. Maczonkára, —n, —ről.

MAD, (1),

elvont gyöke 1) a Mada, Madácska, és Madocsa helyneveknek; 2) madár származéknak, melyben emelkedést, különösen repülést jelent, midőn rokon a szanszkrit pat gyökkel; vagy pedig tojást, monyat jelent, s ekkor rokon a magyal, mogyal, magyaró, mogyoró nevek lágyított magy, mogy gyökével. V. ö. MADÁR. Ezen gyöktől ered madzag is. V. ö. MADZAG. Vékony hangon ejtve: med, azaz ned, nedv, melynek megfelel a latin madeo, madidus, és a német nass gyöke. Vajjon a fennemlített helységek nem-e nedves területű fekvésöktől vették neveiket?

MAD, (2), NAGY—,

falu Pozsony m.; helyr. Mad-ra, —on, —ról.

MÁD,

mváros Zemplén m.; helyr. Mád-ra, —on, —ról.

MADA,

mváros Szabolcs m.; helyr. Madá-ra, —n, —ről.

MÁDA,

erdélyi falu Hunyad m.; helyr. Mádá-ra, —n, —ről.

MADÁCSKA,

falu Nógrád m.; helyr. Madácská-ra, —n, —ről.

MADAR,

falu Komárom m.; helyr. Madar-ra, —on, —ról.

MADÁR,

(mad-ár) fn. tt. madárt vagy madarat, tb. –ak. Kicsiny. madárka vagy madarka, ritkábban, madaracska. Azok közé tartozik, melyek ragozáskor a szabályhoz képest, amint t. i. ön- vagy mássalhangzón kezdődő raggal köttetnek össze, őketvesztenek, mintha rövid madar volna, valamint származékai is, pl. madari, madaras, madarász, a rövid törzsökhöz járul-

bogyó szókkal, mint melyekben alapfogalom a gömbölyű alak. Ide tartozik a hímgolyót jelentő finn muna, muno, munyi, mok. Másik alkotó része ár v. ar, ha a hasonló képzőjű sudár, hinár, bogár, csapodár stb. szókkal hasonlítjuk össze, úgy látszik, nem egyéb, mint az alapszó tulajdonságát jelentő képző ár v. ar; e szerént madar am. madó modó v. mada moda, azaz tojó t. i. állat. 2) Ugyanezen ár képzővel amennyiben mad mozgást, különösebben emelkedést jelent, az emelkedési vagy repülési tulajdonság jelöltetnék.

MADARACSKA,

(mad-ar-acs-ka) fn. tt. madaracskát. Kétszerezve kicsinyező. L. MADÁRKA.

MADÁRÁRUS,

(madár-árus) ösz. fn. Személy, ki madarakkal kereskedést űz.

MADARAS, (1),

(mad-ar-as) mn. tt. madaras-t, v. –at, tb. –ak. Madarakkal bővelkedő, madarakat tartó. Madaras tavak, erdők. Vannak ily nevű több helységek is.

MADARAS, (2),

mváros a N.-Kunságban, falu Bács m., erdélyi falu Csík székben, puszta Baranya m. BACZKA—, MEZŐ—, Maros székben; helyr. Madaras-ra, —on, —ről.

MADARASDI,

(mad-ar-as-di) fn. tt. madarasdit, tb. –k. Gyermekjáték, melyben a játszók egyik része ragadozó, másik szelíd madarak képében játszik. Ilyen az úgynevezett ludasdi, csibésdi.

MADARÁSZ, (1),

(mad-ar-ász) fn. tt. madarász-t, tb. –ok, harm. szr. —a. 1) Személy, ki madarakat fogdos. 2) Madarakat kedvelő. 3) Madarakkal bánó, azokat etető.

MADARÁSZ, (2),

(mint föntebb) önh. m. madarász-tam, -- tál, -- ott, par. -- sz. Madarakat fogdoz, vadász.

MADARÁSZ, (3),

faluk Bihar, Pozsony, Szatmár m.; helyr. Madarász-ra, —on, —ről.

MADARÁSZÁS,

(mad-ar-ász-ás) fn. tt. madarászás-t, tb. –ok, harm. szr. —a. Cselekvés, illetőleg vadászás, midőn valaki madarakat fogdos.

MADARÁSZAT,

(mad-ar-ász-at) fn. tt. madarászat-ot, harm. szr. —a. Madarászás elvont értelemben véve, vagy mind az, miből a madarászás áll; a madárfogásnak mestersége, gyakorlata.

MADARÁSZATJOG,

(madarászat-jog) ösz. fn. Jog, melynél fogva bizonyos helyen madarászni szabad.

MADARÁSZGAT,

(mad-ar-ász-g-at) gyakor.önh. m. madarászgat-tam, —tál, —ott, par. madarászgass. Gyakran, vagy folytonosan madarász.

MADARÁSZHÁLÓ,

(madarász-háló) ösz. fn. Háló neme, melylyel madarakat szoktak fogni, milyen pl. a fürjeket fogó vagy csapóháló.

MADARÁSZÓ,

(mad-ar-ász-ó) mn. tt. madarászó-t. Aki madarász. „A zöld erdőben vadászó, madarászó emberek zöldbe öltöznek, hogy a hasonlatosság édesgesse, ne ijeszgesse a vadakat.“ Pázmán P.

MADARÁSZPANK,

(madarász-pank) ösz. fn. l. MADARÁSZPÓK.

kat fognak, mint: háló, csapta, tör, lép stb. 2) l. MADARÁSZ.

MADÁRGANÉJ,

(madár-ganéj) ösz. fn. A madaraknak sajátnemű csípős erejű ganéja. Némelyeket gyógyszerűl is használ a nép, mint a veréb-, galambganéjt gyomorrágás, csipedés ellen.

MADÁRHÁLÓ,

(madár-háló) ösz. fn. Madarak fogására sajátszerűleg készített, és alkalmazott háló, különbözetésül a halász- vagy lepkehálótól. V. ö. HÁLÓ.

MADÁRHANG,

(madár-hang) l. MADÁRSZÓ.

MADÁRHÁZ,

(madár-ház) ösz. fn. A házi madarak számára épített ól, vagy búg. Ilyen különösen a galambház, melyet daczra szoktak építeni.

MADÁRHÚR,

(madár-húr) ösz. fn. 1) Növénynem a tízhímesek seregéből és ötanyások rendéből; csészéje ötlevelű, bokrétája öt szirmu, kinyíló, szirmai két metszésűek, tokja tojásdad, tetején nyíló, egy rekeszű. Virága fehér. (Cerastium). Fajai két osztályúak, ú. m. hosszudad, és gömbölyű tokúk. 2) Közéletbeli nyelven így hívják a vesszős fagyalt is. (Ligustrum vulgare).

MADÁRHÚS,

(madár-hús) ösz. fn. A madár nevű állatnak húsa, milyenek a lúdhús, tyúkhús, pulykahús, fogolyhús stb. Átv. ért. minthogy a természeti szabad állapotban levő madarak húsa jobbadán ösztövér szokott lenni, innen jelent, más állatokra, kivált emberre alkalmazva, sovány, szikár testet.

MADÁRHÚSU,

(madár-húsu) ösz. mn. Átv. ért. ösztövér, sovány, szikár testű. Madárhúsu ember. Madárhúsu ló.

MADARI,

(mad-ar-i) mn. és fn. tt. madari-t, tb. –ak. 1) Madar nevű helységből való. 2) Különös szőlőfaj neve.

MADÁRISMERŐ,

(madár-ismerő) ösz. fn. Természettudós, ki különösen a madártanban jártas. (Ornithologus).

MADÁRJÓS,

(madár-jós) ösz. fn. Személy, ki a madarak röpüléséből, énekéből, kiáltásából jövendőt mond. Nevezetesek voltak, és nagy szerepet játszottak különösen a régi római madárjósok (augurok).

MADÁRJÓSLAT,

(madár-jóslat) ösz. fn. Jóslat, melyet a madarak röptéből vagy szavából mondottak vagy mondanak.

MADÁRKA,

(mad-ár-ka) kicsiny. fn. tt. madárkát. Máskép : madarka. Madár, mely neménél fogva kicsiny, vagy fiatal, fia madár.

„Óh édes madárkám,
Csacsogó szajkócskám,
Jaj be megfognálak
Ha megfoghatnálak.“
Népd.

MADÁRKALITKA v. —KALICZKA,

(madár-kalitka) ösz. fn. Kalitka, melyben bizonyos szobai, különösen éneklő madarakat fogva tartanak, különbözetésül más fogolyállatokat elzáró, pl. orozlánkalitkától.

MADÁRNYÁRS,

(madár-nyárs) ösz. fn. Nyárs, melyre a sütni való madarakat húzzák.

MADÁRNYELV,

(madár-nyelv) ösz. fn. 1) A madár nevű állatnak nyelve, tulajd. ért. véve. 2) Átv. ért. azon hangok öszvege, melyek által a madarak saját nemeik és fajaik szerént mintegy beszélgetnek egymással, s érzéseiket, vágyaikat viszonyosan közlik. A madárnyelvből igen sok hangot, és szót sajátított el magának az emberi nyelv, utánozás által, miben a magyar kitünő ügyességet, és változatosságot tanusít. L. MADÁRSZÓ.

MADÁRORR,

(madár-orr) ösz. fn. A madarak szarunemű, s előre toluló ajaka, mely hosszúságra és szélességre igen változó. Köznyelven orrnak mondják mivel orr gyanánt kiáll. Újabb természetrajzi nyelven : csőr, s a cső gyöktől, de ezen nevezet sem meríti ki a latin rostrum fogalmát, mert több nemű madarak orrát épen nem lehet csőhöz hasonlítani. Alkalmasabb volna talán az ajv a nyílást jelentő aj gyöktől, mennyiben a v mint kifuvást jelentő hang az ajnak kinyomulását fejezné ki. E szerént mondhatnók : rövid, hosszú, keskeny, lapos, hegyes, tompa, egyenes, görbe ajv. Sárga fekete ajvu madarak. Vagy ragozásban még folyékonyabb volna az ajav, (mint merő, merev).

MADÁRORRALAKÚ,

(madár-orr-alakú) ösz.mn. Olyan alakú, mint a madárorr. Rövidedb a csőralakú, s szabatosabb volna az ajvalakú. V. ö. MADÁRORR.

MADÁRORV,

(madár-orv) ösz. fn. Orv- v. tolvaj, ki záros helyekből, vadas kertekből madárt vagy madarakat (pl. foglyot, fáczánt stb). lop vagy lopogat.

MADÁRŐRZŐ,

(madár-őrző) ösz. fn. Szolga, ki urának mulatságul tartott kedvencz madaraira felügyel.

MADÁRPÓZNA,

(madár-pózna) ösz. fn. Madarászok póznája, melyre a lépvesszőket rakják, s tövébe a hívókákat helyezik. Másképen : lépfa.

MADÁRPUSKA,

(madár-puska) ösz. fn. l. MADARÁSZPUSKA.

MADÁRREPÜLÉS,

(madár-repülés) ösz. fn. A madarak azon mozgása, midőn a levegőbe emelkedve, és szárnyaikkal evezve ideoda szállonganak.

MADÁRSÉRÉT,

(madár-sérét) ösz. fn. Apróbb szemű serét a kisebb, s valamivel nagyobb madarak ellen, különbözetésül némely négylábúak meglövésére valótól, pl. nyúlséréttől.

MADÁRSÍP,

(madár-síp) ösz. fn. Madarászok sípja, melylyel az illető kis madarak hangját utánozzák, s azokat hálóba, lépes vesszőre, kelepczébe édesgetik, csalogatják.

MADÁRSÓSDI,

(madár-sósdi) ösz. fn. A sósdik neméből való növényfaj, melynek tőkocsánya egy virágu, gyökérlevelei hármasak, levelkéi visszás-szívesek, gyökere pikkelyes, czikkelyes; virága testszín. Máskép a közéletben: erdei v. fecske, v. apró sóska, v. aleluja fű. (Oxalis acetosella).

MADÁRTOLVAJ,

(madár-tolvaj) l. MADÁRORV.

MADÁRTŐR v. —TŐRÖK,

(madár-tőr v. —tőrök) ösz. fn. Fonálból vagy szőrből csinált hurok, melylyel madarakat fognak. V. ö. TŐR, TŐRÖK.

MADÁRTUDÓS,

(madár-tudós) ösz. fn. l. MADÁRISMERŐ.

MADÁRVÁLU,

(madár-válu) ösz. fn. Cserépből vagy fából való kis válu, melybe a kalitkában tartott madarak ételét italát teszik.

MADÁRVÁZ,

(madár-váz) ösz. fn. Ember hasonlóságára holmi rongyokba öltöztetett pózna, mely arra való, hogy a kertektől, szőlőktől, asztagoktól, vetésektől stb. a kártékony madarakat elijessze. Átv. tréfás ért. igen sovány, rongyos ember, kinek látására megijedünk.

MADÁRZAJ,

(madár-zaj) ösz. fn. Némely sereges madárfajok kiáltozása, pl. a nádasban ülő seregélyeké, nádi és házi verebeké, ludaké, kacsáké, kőválygó varjaké, hollóké, stb.

MADÁRZENGÉS,

(madár-zengés) ösz. fn. Az éneklő madarak sajátnemű hangicsálása, pl. a fülemilék csattogása, a pacsirták csicsergése.

MÁDÉFALVA,

erdélyi falu Csík székben; helyr. —falvá-ra, —n, —ról.

MADOCSA,

falu Tolna m.; helyr. Madocsá-ra, —n, —ról.

MADOCSÁN,

falu Liptó m.; helyr. Madocsán-ba, —ban, —ból.

MÁDRA,

(madre olasz szó után, mely am. anya; anyaméh, anyaméhfájdalom stb. az olasz madre pedig a latin mater-ből alakult); fn. tt. mádrát. 1) Gömörben gyomorgörcsféle betegség a nőknél. 2) l. NÁDRA.

MADRÁCZ, (1),

(1), fn. tt. madrácz-ot, harm. szr. —a. Szőrrel kitömött ágybeli derekaly; vagy pamutlagvánkos. Idegen eredetű; olaszul : materasso, materassa, francziául : matelas, materas, angolul : mattress, spanyolul : almadreque, almatrac, az arab mathrah után, mely jelent helyet, hova valamit vetettek, tharah igétől, mely am. odavetett, dobott.

MADRÁCZ, (2),

puszta Somogy m.; helyr. Madrácz-ra, —on, —ről.

MADRÁCZOS,

(madrácz-os) fn. tt. madráczos-t v. –at, tb. –ak. Madráczczal ellátott, felkészített. Madráczos ágy. Madráczos pamlag.

MÁDRAFŰ,

(mádra-fű) l. NÁDRAFŰ.

MADZAG,

(mad-oz-ag) fn. tt. madzag-ot, harm. szr. —a v. —ja. Hengerded alakuvá sodrott vagy tekert, vagy font vékonyabbféle kötelék, kenderből, szöszből, kóczból, vagy hajból, szőrből s ilyféle szálas testekből. Sodrott madzag. Körmön font madzag. Zsákmadzag, melylyel a zsákot bekötik. Gatyamadzag, gatyát megkötni való. Kóczmadzag, melyet kóczból sodornak. Szöszmadzag, szőrmadzag. Átv. ért. mézes madzag, áltató, csábító eszköz. Valakinek mézes

nak a kötőlékkel egybeköttetésében volt kúpos vége : a gyököcske (radicula); közép része : a durvány (cauliculus); és a gyököskével átellenes vége, bimbaja : a kelő (plumula). A rendesen kifejlett mag csiráját vagy beburkolja, vagy két oldalról fogja körül a mag bele, mely némely esetben szíjas vagy porczogós, némely esetben tisztán lisztes képződmény, sok esetben pedig mind kétféle egymás mellett. A mag szíjas vagy porczogós belét vegyészeinél fogva fehérnyé-nek (albumen), lisztes állományát pedig keményítő-nek nevezik. E két alkatrész közé egyéb állományokon kívül gyakran olaj is vegyül. Az érett mag csirája a mag belében mindaddig nyugton vagy alva marad, míg azt kedvező helyzet és körülmény új életre nem ébreszti. Ha ilyenkor a mag fejledezni kezd, azt mondjuk : a mag kél, vagy kikél. Keléskor a csira gyököskéje nőni kezd lefelé, kelője pedig fölfelé. Ha a kelő bimbájából egyetlen levélke, némelyek szerént szék (cotyledon) emelkedik (talán széklevél legalkalmasb volna), a növényt egy székű-nek, egy kelő levelű-nek mondják stb. A mag külső kemény vagy száraz héját tekintve még meg szokták különböztetni a makkot, szütyőt, korsóvátot, bóbitát, farkat, szárnyat. — Minthogy a magban a növény csirája rejlik, innen átv. ért. azon nedv az állati testben, mely által az ugyanazon faju állatok tenyésztik, szaporítják önmagukat. Férfi mag, azaz ilynemű nedv a férfi testében, mely által a női testben létező mag foganóvá, tenyészővé, gyümölcsözővé tétetik. V. ö. MAGSZAKADÁS. Szintén átv. ért. bizonyos erkölcsi erő, vagy tett, mely rokon eredményeket szül. Elhinteni az Isten igéjének, az erénynek magvát. A magnak azon lényeges részét, melyből a növények és állatok származnak, vévén tekintetbe, ,mag‘ alatt értjük valamely anyagi vagy erkölcsi testnek azon alkotó részét is, mely mintegy lényegét, lelkét képzi az egésznek, s a többi részekhez képest nemesebb, jelesebb, kitünőbb. A fának magva, azaz legkeményebb közepe. A hadsereg magvát kiválogatni. A katonákat a legénység magvából állítani ki. Néha est lélek szóval fejezzük ki, pl. lelke dohány, a dohánynak java, mely a szár közepén terem.

A mag fölveszi az igeneves u képzőt is, magu, magv, honnan magvat, magvak, magvam, magvad, magva, magvas, magvasodik. Ily viszony van a ned nedű nedv, ked kedű kedv, üd üdü üdv, od odu odv, feny fenyű fenyv, or orv, sér sérv stb. között. A v némely szókban b-re változik, mint gom gomv gomb, rom romv romb, dom domv domb; némelyekben p-re, mint ter terű terp, hor horu horp (horpasz), tör törü törp (törpe). Az r végzetű gyökök j-t is szeretnek fölvenni, mint : szeder szederj, eper eperj, or orj, mar marj, sőt némely hangzóval végződők is, mint : karé karéj, gané ganéj, taré taréj, paré paréj, é éj stb. — Amagok ugyan különböző alakúak, mégis jobbadán vagy gömbölyűek, vagy kerekdedek vagy hengerdedek; honnan valószinű, hogy a mag szóban alapfogalom a gömbölyűség vagy kerekdedség, melyet részint az m, és g, részint a gömbölyű o-val rokon mélyebb a hang fejez ki, miszerént a

rendesen ragoztatnak; ú. m. tt. magát, önt, kendét, kelmedét, több személyhez intézve a többesben : magok (szabatosabban : maguk), önök, kentek, kelmetek stb.

MAGA, (3),

(mag-a? talán mintha mondani akarná : magában véve), régies kötőszó a mai noha, ugyan; és de, mégis értelemben. A székelyeknél Kriza J. tanúsága szerént most is divatban van ugyan, de ugyan, no jelentéssel. Maga miért = ugyan miért (olaszul: ma che!). Maga ne dolgozzál = ugyan ne dolgozzál. Maga bizon = no bizon. Maga ne mondj annyit = ugyan ne mondj annyit. A székely szüleményű Szabó Dávid szerént is am. ámbár, noha stb. Példa nála: Reám fogták, maga ártatlan voltam. A régieknél számtalanszor eléfordúl, demaga öszvetételben is. „Demaga valóbizony mondom tünéktek“ (verumtamen dico vobis. Tatrosi cod. Máté 11). Pestinél : „Demaga mondom neked.“ Erdősinél : „Demaga mondom en tünéktek.“ „Semmi róla neköm nem jelenék, maga (= noha) éjjel és nappal imádkozom vala érótte.“ (Nádor-codex). „Atyám, ha lehetségös, menjen el enrólam e kén (= kín), demaga (mindazáltal) nem úgy miképen.“ (Ugyanott). „Gondoljad meg, mene (= mennyi) bánatja ebből volt Jézusnak, hogy szavát nem hiszi vala Szent Pétör. Maga (= mégis) végre úgy lőn, mint Idvezitőnk mondá.“ (Régi magyar Passio. Toldy F. kiadása 245. l.). „És igen irgalmasságos éneköt sírá... maga (= noha) te istened soha el nem vált tetüled.“ (Ugyanott 142. l.). „Keserves nekem, hogy az en kegyelmes uramat ilyen hamis panaszszal bántják.... de maga (noha) ha az panasz igaz volna, bizon az en nekem igen terhes volna.“ (Szalay Á. 400 magy. leveléből 1558-ról). „Thoábá im en magam felmegyek az kegyelmed parancsolatjára, maga (noha) nincs jó egészségem.“ (Ugyanott 1553. évről).

„Asszony hogy viselne jelensége vala,
De nem sok időre leányt hozott vala.
Jóllehet az leány igen szépded vala,
Demaga (= mégis) az fiút inkább (= szívesebben)
veszik vala.“ Istvánfi Pál a XVI. száz. (Toldy F. kézikönyve).

„Asszony ott bánatját nem jelenti vala,
Maga (= noha) keserűség általfolyta vala.“
Ugyanattól.

„Íme kell meghalnom, maga (= noha) én nem töttem,
Mit ezek hamisan szerzettek ellenem.“
Batizi András a XVI. száz. (Ugyanott).

„Terek (török) álnok hitit meg nem gondoljátok,
Maga (= noha) csak tőlem es sokszor hallottátok.“
Tinódi Sebestyén. (Ugyanott).

„Keveset olvasok róla krónikában,
Maga (= noha) méltó volna irni ezt is abban.“
Ilosvai Péter a XVI. száz. (Ugyanott).

MAGAELHITT,

(maga-el-hitt) ösz. mn. l. MAGAHITT.

MAGAELSZÁNÁS,

(maga-el-szánás) ösz. fn. A működő akaratnak elhatározása, melynél fogva az akadályokat tekintetbe nem vévén a kitűzött czélra törekedni kész. Különösen oly eltökélés, mely szerént valaki halálos veszélynek teszi ki magát, sőt életét valóban fel is áldozza. V. ö. SZÁN, SZÁNÁS.

MAGAELSZÁNT,

(maga-el-szánt) ösz. mn. Ki magát valamire elszánja, ki az akadályok daczára kész teljesíteni, amit magában feltett; bátor, merész, eltökélt. Magaelszánt vitéz.

MAGAFELEDÉS,

(maga-feledés) ösz. fn. A kedélynek azon állapota, vagy működése, midőn valaki önhelyzetét, állását, rangját, vagy általán emberi méltóságát, erkölcsi érzelmeit tekintetbe nem vevén, s mintegy elmellőzvén, azokkal ellenkezőleg cselekszik, midőn az indulatoktól magát elragadtatni hagyja. Máskép: Önfeledés.

MAGAFELEDETT,

(maga-feledett) ösz. mn. Ki általán saját személyességéről mintegy lemondván úgy cselekszik, mintha nem is ő, hanem más valaki volna. Nem vagyok oly magafeledett. (Monoszlai de Cultu, p. 3.)

MAGAFITOGTATÁS,

(maga-fitogtatás) ösz. fn. l. MAGAHÁNYÁS.

MAGAFITOGTATÓ,

(maga-fitogtató) l. MAGAHÁNYAVETI.

MAGAGONDOLATLAN,

(maga-gondolatlan) ösz. mn. Hebehurgya, szeles, ki tesz valamit a nélkül, hogy előbb az illető körülményeket fontolóra venné; könnyelmű.

MAGAGONDOLATLANSÁG,

(maga-gondolatlanság) ösz. fn. Hebehurgyaság, szelesség, megfontolatlanság; a cselekvésnek azon neme és módja, midőn valaki előre meg nem gondolja, mit mível.

MAGAGONDOLATLANUL,

(maga-gondolatlanul) ösz. ih. Hebehurgyán, szelesen, a teendők körülményeit eleve tekintetbe, gondolóra nem vevén, meg nem gondolva magát. Magagondolatlanul fogni valamihez.

MAGAGYILKOS, MAGAGYILKOSSÁG,

(maga-gyilkos; maga-gyilkosság) l. ÖNGYILKOS; ÖNGYILKOSSÁG.

MAGAHÁNYÁS,

(maga-hányás) ösz. fn. A magában túl bízó kedélynek működése, midőn valaki akár valódi, akár képzelt előnyeit túlságosan fitogtatja, midőn hetvenkedik, kérkedik, dicsekedik, s olyan, mint a hánykolódó kényes paripa. Máskép: magavetiség.

MAGAHÁNYAVETI,

(maga-hánya-veti, azaz —hányó-vető) l. MAGAHÁNYÓ.

MAGAHÁNYAVETISÉG,

(maga-hánya-vetiség) l. MAGAHÁNYÁS.

MAGAHÁNYÓ,

(maga-hányó) ösz. mn. Kérkedékeny, dicsekedő, hánykolódó, hetvenkedő, markapöki, magafitogtató, magaveti.

(km.), azaz oly jeles növésű, illetőleg tulajdonságu, mint azon állatfajzat, mely az anyatejet egyedül szíván, erőteljesebb szokott lenni. — Innen ered a határozó magán, és a magány, magányos, magányosság. 3) Néha am. kizáró tulajdonos, kinek tulajdona nem másé, nem közös. Kiki a maga fazeka mellé szít. Maga álmát hüvelyzi. Magad háza előtt seperj. Maga fészkét rutító madár. Maga hasznát kereső ember. Magamévá, magadévá, magáévá tenni valamit. Minden kakas a maga szemétén hatalmas. Magad ura légy. Kiki szabad a magáéval. Kiki okosabb más dolgában mint a magáéban. Másét ne bántsd, magadéd ne engedd. Ha más szereti a magáét, miért ne te a magadét. Nyulj a magad kebelébe. Meglátja más szemében a szálkát, magáéban nem a gerendát. (Km.). Innét a ,saját‘ és ,tulajdon‘ szókkal egyesülni szeret: Saját magam szemeivel láttam. Tulajdon magad vagy mindennek oka. 4) Szorosan véve am. az ember belsője, nevezetesen lélek, ész, kedély, indulat, akarat. Magába szállni, térni. Magában tépelődni. Magán kivül van örömében, haragjában. Magában imádkozni, gondolkozni. Magában hitt. Maga elbízott. Elfeledni magát. Elszánni, elhatározni, elbízni magát. Magát ölni, marni, megunni. Magát hányni, vetni. Magával nem bírni. Magát megkötni. 5) Néha csak a személynévmás helyett is áll, pl. úri magam, tréfásan am. én.

„Úri magam alá gazda hintót adjon,
Hogy az utczára is gyalog ne fáradjon.“
Lakodalmi vers (Erdélyi J. gyűjt.).

E szóról Révainak alapos véleménye oda megy ki, hogy gyöke mag egy jelentésű a növények azon terményével, melyet magnak nevezünk, mely t. i. az egész növényt mintegy kis tokban rejtve foglalja, s nem csak a terményt jelenti, amint héjastul, burkostul létezik, hanem szoros ért. annak belsejét, székét, csiráját, mely az egésznek lényegét, s mintegy lelkét teszi. Ez értelemben nem csak hangra, hanem fogalomra is rokon hozzá a héber mocha, és arab much, azaz valaminek bele, széke. A képes kifejezéseket kedvelő keletiek, nevezetesen a héberek nyelvében a lélek jelenti magát az illető személyt is egészen véve pl. nephesch lélek, személyragozva naphschi nem csak lelkem, hanem énmagam is. Így a magyarban is magam am. belsőm, s ami bennem lényeges, a lelkem, mintegy magva, csirája a személyességnek. Midőn a magyar mondja: szeretlek mint a lelkemet, am. magamat. Magába szállni, am. lelkébe, belsejébe. Magán kivül lenni, am. az öntudatnak székhelyén kivül, azaz lelkén, eszén, eszméletén kivül lenni. Adelung a német selb selbst szókról úgy vélekedik, hogy a Seele egy eredetű velök. A szlávban is ssamo am. maga, s szeme sajome am. mag. Innen hasonlat nyomán valószínűleg gyanítható, hogy a latin egomet, tumet, ipsemet egyik alkotó része met egy a medium, medulla szók gyökével.

Azon alaposnak látszó ellenvetést lehetne itt tenni, hogy a mag (semen, medulla) magom, magod

MAGAMSZŐRŰ,

(magam-szőrű) lásd: MAGAMFÉLE.

MAGAMUTATÁS,

(maga-mutatás) ösz. fn. 1) Rövid megjelenés valamely alkalommal. 2) L. MAGAFITOGTATÁS.

MAGAMUTOGATÁS,

(maga-mutogatás) l. MAGAFITOGTATÁS.

MAGÁN, (1),

(mag-a-an) ih. Egyedül, mások társasága nélkül, a többitől külön, elválasztva. Magán lakni, enni, sétálni. Jobb magán, hogy sem rossz társsal lenni.

MAGÁN, (2),

(mag-a-an) állapító ragu fn. Azon aki maga van, pl. Magán kívül van. Magán (ő magán) követelik a kárt, nem máson. Néha am. rajta. p. Magán múlt el, hogy semmi sem lett a dologból, azaz rajta múlt el.

MAGÁN, (3),

(mag-a-an) újabb időben melléknévül használt ih., s am. magán levő, egyedül való, társ nélküli, személyes, nem a közönséget (államot stb.) illető. Magán életet élni. Magán lak a pusztában. Magán kötelezvény, magán oklevél. Magán találkozás. Magán hitelező. Magán jószág. Magán jog. Öszvetételként is írják. Bevett különös nyelvszokás szerént ilyen a nyilván is, mely nem csak határozó, de melléknév is pl. Nyilván dolog.

MAGÁNAKVALÓ,

(magának-való) ösz. mn. Oly emberről mondjuk, ki magát a társaságtól elvonja, ki nem nyájaskodó. Továbbá ki egyedül magának él, önző, nem társaságba való, unalmas, különcz.

MAGÁNÁLLÉT v. —LÉTEL,

(magánál-lét v. —létel) ösz. fn. Lélekéberség, lélekjelenet, öntudatos állapot.

MAGÁNÁLLÓ,

(magán-álló) ösz. mn. Széles ért. minden, ami másoktól el van különítve, minek hasonlója, társai nincsenek. Magánálló ház a mezőségben. Magánálló határfa. Magánálló pusztai malom. Magánálló edény a polczon. Különösen társ nélküli ember. Magánálló özvegy, árva, nőtelen ember. Átv. ért. ki a polgári társaságban saját erejével szerzett, vagy tartott állapotban él, ki másoktól függni nem kénytelen, továbbá, kinek saját gondolkozásmódja és véleménye van, s abban magát eltántoríttatni nem hagyja, ki mások véleményének nem vak utánzója, vagy puszta viszhangja. Máskép: önálló.

MAGÁNÁLLÓSÁG,

(magán-állóság) ösz. fn. Állapot, midőn valaki magánálló; máskép: önállóság, függetlenség. Magánállóságra törekedni. l. MAGÁNÁLLÓ.

MAGÁNBESZÉD,

(magán-beszéd) ösz. fn. Beszéd, melyet valaki magamagával visz véghez. Különösen a szindarabokban oly személy beszéde, ki egyedül lép fel, s oly gondolatokat vagy érzelmeket nyilvánít, melyeket rendesen csak elménkben szoktunk forgatni, hanem a szinpadi cselekmények öszvefüggése megkívánja, hogy a néző és hallgató a cselekvő személynek titkos indokait is értse.

ban magánkodtak. Inkább magánkodni, hogysem rossz társaságban élni.

MAGÁNKODÓ,

(mag-a-an-kod-ó) mn. tt. magánkodó-t. Magán éldegelő, másokkal nem társalkodó, elszigetelve lakó. Erdőkben magánkodó remeték.

MAGÁNKÖR,

(magán-kör) ösz. fn. Kevesekből álló társaság, melyben csak magán személyek, vagy mint ilyenek vesznek részt.

MAGÁNLAG,

(mag-a-an-lag) ih. Magános úton, magános minőségben.

MAGÁNLÉT,

(magán-lét) ösz. fn. Mások társaságától elkülönözött, egyedül való élet, vagy állapot.

MAGÁNNÉZET,

(magán-nézet) ösz. fn. Nézet, melyet valaki csak önmaga az általában elfogadott nézettől eltérőleg vall. Ez magánnézetem, mely szóval valaki azt akarja kifejezni, hogy noha ugyan tudja, hogy mások vagy többen azon nézettel ellenkező véleménynyel vannak, s mégis a magáéhoz mint meggyőződése szerént helyesebbhez vagy egyedül helyeshez ragaszkodik.

MAGÁNOS, (1),

(mag-a-an-os) mn. tt. magános-t v. —at, tb. —ak. 1) Magában élő, magán lakó, mások társaságától elkülönözött. Magános pusztai lakók, remeték. Magános életet élni. Magános állapotot szeretni. 2) Mondjuk helyről, tájról, vidékről, mely a többitől mintegy el van zárva, elkülönítve, melyen mások nem laknak. Magános erdei lak. Magános tengeri sziget. 3) Ami nem nyilvános, ami bizonyos elzárt körben létezik. Magános tanácskozás. 4) Ami a társadalmi életre vagyis közigazgatásra nem vonatkozik. Magános ügyek.

MAGÁNOS, (2),

(mint föntebb), fn. tt. magános-t, tb. —ok. Aki csak magán vagy saját ügyeivel foglalkozik, aki a társadalom közügyeiben, igazgatásában hivatalnál fogva részt nem veszen; máskép: magánzó. (Privatier).

MAGÁNOSAN,

(mag-a-an-os-an) Magán, magában, egyedül, magános állapotban.

MAGÁNOSKODIK,

(mag-a-an-os-kod-ik) k. m. magánoskod-tam, —tál, —ott. Magánállapotban éldegel, magányban tartózkodik, elkülönözködik, mások társaságától elvonakodik, nőtelen, vagy férjtelen életet él. Valamely erdei lakban magánoskodni. V. ö. MAGÁNOS.

MAGÁNOSSÁG,

(mag-a-an-os-ság) fn. tt. magánosság-ot, harm. szr. —a. Közönségesen egy értelemben használtatik a magány szóval; de szabatosan véve a magánosság más mint a magány, valamint az üdvösség, nedvesség, kedvesség több mint az üdv, nedv, kedv. A magány jelent egyszerű elvont állapotot, vagy helyet, a magánosság pedig a magánynak folytonos létezését fejezi ki, továbbá pedig azon tulajdonságot, mely szerént valamit magánosnak mondunk. V. ö. —SÁG, —SÉG képző.

MAGÁNOZ,

(mag-a-an-oz) önh. m. magánostam, —tál, —ott vagy magánz-ottam, —ottál, —ott, htn. —ni, vagy magánzani. L. MAGÁNKODIK.

alul-fölül hegyes s mintegy árral ellátott, s innen a neve; tehát összetett szó a mag és ár főnevekből. (Nardus.)

MAGAS,

(mag-as) mn. tt. magas-t v. —at, tb. —ak. Ami bizonyos fölszinen vagy sikságon többé-kevesbbé fölemelkedett, s az által a föld középpontjától valamivel távolabbra esik. Ellentéte: alacson, mély. Magas hegyek. Magas fekvésű ország. Magas vár, magas torony, magas ház. Ki magasról néz le, hamar szédül feje. (Km.). Magasról nagyobbat eshetni. (Km.). Ez nekem magas, el nem érhetem. Különösen aránylag véve, ami föntebb áll, mint rendesen szokott. Magas a víz, midőn árad. Magas tenger, mely a partoktól távol úgy látszik, mintha azoknál emelkedettebb volna. (Tenger magaslata). Magas homlok, mely a rendes mértéket fölülhaladja. Magas vállak. Magas fák. Magas asztal, mely átv. ért. jelent oly asztalt is, melyen nincs mit enni. Magas kalap, süveg. Magas sarku csizma, czipő. Aki magasra hág, nagyot esik. Átv. ért. ami a maga nemében másokat felülmúl, mihez hozzáadni nem sokat lehet, pl. magas hangok, melyek a rendes, és közép hangokon fölül emelkednek, melyek a gégének nagyobb erőlködése, és öszveszorulása által nyomulnak ki. Magasra hangolt hegedű. Magas áron tartani, venni valamit, szokottabban: nagy áron. A polgári életben am. mások fölötti állapot, rangra, születésre nézve. Magas állás, hivatal, származás. Magas ministerium. Egyébiránt ezen értelemben sokszor a fő használtatik pl. főrendű, főhivatali, főméltóságu személyek. Általán megjegyzendő, hogy a német hoch-nak a magyarban nem mindig a magas, hanem gyakran a nagy, és többször a fő felel meg, pl. Hoher Markt, nagy piacz v. főpiacz: eine hohe Schule, főiskola, v. főtanoda. Hohe Zeit, nagy idő stb. Mértanilag magasnak mondatik, ami függőleges irányban bizonyos fölszinen fölemelkedik, s valamely határozott pontig ér. Egy ölnyi magas ember, ki talpától feje tetejéig véve egy ölet üt meg. Könyöknyi, lábnyi, hüvelyknyi magas testek. Hasonló hozzá a latin magnus stb. l. föntebb MAG (2), elvont gyök.

MAGASAN,

(mag-as-an) ih. Bizonyos mértékig, vagy aránylag fölemelkedve. Magasan rakni a kazalt. Magasan tartani, hordozni a fejét. Magasan szállongani, repülni.

„Magasan repül a daru, szépen szól.“
(Népd.).

Néha am. kevélyen, rátartósan. Magasan hordozza az orrát. A vizsláról is mondják: Magasan hordja az orrát a vizsla, ha kereséskor fejét emelten tartja.

MAGASBÍT, MAGASBIT,

(mag-as-b-ít) áth. m. magasbít-ott, htn. —ni v. —ani, par. —s. Magasbbá tesz valamit, tulajd. és átv. ért. Magasbítani az épületet, kazalt, asztagot, ágyat. Magasbítani valaminek árát, becsét. Magasbítani az adót. V. ö. MAGAS.

MAGASBÍTÁS, MAGASBITÁS,

(mag-as-b-ít-ás) fn. tt. magasbítás-t, tb. —ok, harm. szr. —a. Cselekv-

határozott felső pontig terjed, vagyis emelkedik. Ezer ölnyi magassága valamely hegynek a tenger színe fölött. E toronynak magassága negyven öl. Az utat négy lábnyi magasságra emelni. 3) A csillagászoknál, a napnak, holdnak, csillagoknak magassága alatt értetik, azok távolsága a látkörtől. Égsarki magasság am. az égsark távolsága bizonyos helynek látkörétől, mely szélességnek is mondatik. 4) Átv. ért. főrangu személyekre alkalmazva, a német Hoheit utánzása szerént am. főméltóság, szorosan véve fejedelmi házakból származott személyeket illető czím. Ő császári k. magassága. Egyébiránt magyarosabbak, a fenség, fenséges, és ő fensége. 5) Szintén átv. ért. jelent mennyországot. Dicsőség Istennek a magasságban.

MAGASSÁGBELI,

(magasság-beli) ösz. mn. és fn. Bibliai és egyházi nyelven am. Isten. És te gyermek a Magasságbeli prófétájának hivattatol. (Káldi Luk. 1. 76.).

MAGASSÁGMÉRÉS,

(magasság-mérés) ösz. fn. Mérés, mely által valamely testnek, illetőleg térnek magasságát meghatározzák. V. ö. MAGASSÁG.

MAGASSÁGMÉRŐ,

(magasság-mérő) ösz. fn. Mérőeszköz, mely által valamely testnek magasságát, s a föld szinétől való távolságát meghatározzák. (Höhenmesser). Különösen a tengerészeknél, a csillagok magasságát mérő eszköz.

MAGASSÁGOS,

(mag-as-ság-os) mn. tt. magasságos-t v. —at, tb. —ak. Igen magas, nagy magasságu. Átv. ért. fenséges, főmagasságu. Magasságos királyi herczeg.

MAGASSZÁRU,

(magas-száru) ösz. mn. Általán, aminek magas szára van. Magas száru növények. Magasszáru lábak. Magasszáru csizma, saru. V. ö. SZÁR.

MAGASÚL,

(mag-as-úl) önh. m. magasúl-t. Magassá alakúl, magasra növekedik, magassá lesz. Felmagasúl am. magas érzelmekre gerjed; a mindennapiságon túl magas eszmékre lelkesül.

MAGASULTSÁG,

(mag-as-ul-t-ság) fn. tt. magasultságot. L. EMELKEDETTSÉG.

MAGASZ,

(mag-asz) elavult vagy elvont törzsök, melyből magaszt, magasztos, magasztal erednek. Képzésre nézve olyan mint, horpasz, dobasz, kopasz, tapasz, csupasz, ragasz divatban levő, és mint vigasz, marasz, halasz, horgasz stb. stb. elvont törzsek, vagy kiavult nevek. Az asz képző megfelel a tulajdonságot jelentő as képzőnek, miszerént magasz am. magas, honnan magasztani v. magasztalni am. magasztani magasztalni, azaz magassá tenni, valamint kopaszt am. kopaszsza, horpaszt am. horpaszsza tesz, stb. Az asz képző t. i. csangós kiejtés, mely szerént a susogó s hangot sziszegő sz-re változtatják, mint: édes, kedves, ezek helyett: édesz, kedvesz. A magasz törzsökből lett az egyszerű, de szintén kiavult magaszt, mint ragaszt, tapasz, tapaszt, szakaszt, szakaszt stb. Végre al képzővel magasztal, mint, tapaszt tapasztal, vigaszt, vigasztal, maraszt marasztal, engeszt, engesztel, hireszt hiresztel stb.

MAGASZTALTSÁG,

(mag-asz-t-al-t-ság) fn. tt. magasztaltság-ot, harm. szr. —a. A képzelőtehetségnek fellengzési állapota vagy tulajdonsága.

MAGASZTATOS,

(mag-asz-t-at-os) mn. tt. magasztatos-t v. —at, tb. —ak. Régiesen am. az újabbkori magasztos. „Áldott vagy Te országodnak székiben és igen dicséretes és igen felmagasztatos örökké“ (et superexaltatus in saecula. A Vulgata-ban Dániel III. 54.).

MAGASZTOS,

(mag-asz-t-os) mn. tt. magasztos-t v. —at, tb. —ak. Átv. ért. erkölcsileg, vagy szellemileg fenséges a maga nemében, mi az erkölcsi vagy szellemi működés szokott, rendes állapota fölé emelkedik. Magasztos ész, gondolkodás, eszme. Magasztos lelki erő. Azon kevés igéink sorába tartozik, melyekből os képzővel melléknevek alakulnak, mint, pirít pirítos, takar takaros.

MAGASZTOSAN,

(mag-asz-t-os-an) ih. Magasztos módon vagy állapotban. V. ö. MAGASZTOS.

MAGATARTÁS,

(maga-tartás) ösz. fn. Szélesb ért. azon mód, melyet valaki külső viseletében nyilvánít. Innen lehet, illedelmes vagy illetlen, szerény vagy kevély magatartás. Különösen kedvező ért. illemes, szerény, mérsékelt magaviselet. Nemes, férfias magatartás.

MAGATARTÓZTATÁS,

(maga-tartóztatás) ösz. fn. Öntartóztatás, önmérséklés, midőn valaki az ösztönök, ingerek, rosz hajlamok daczára az illendőség és erény korlátai között marad, midőn az indulatoktól elragadtatni nem engedi magát.

MAGATÜRTETÉS,

(maga-türtetés) ösz. fn. l. MAGATARTÓZTATÁS.

MAGAUNT,

(maga-unt) ösz. mn. Aki maga magának terhére, unalmára van, ki magában örömet, mulatságot nem talál.

MAGAURA,

(maga-ura) ösz. fn. Szabad személy, aki másnak nem, csak magának szolgál. Értelemben tökéletesen megfelel a szanszkrit szva-pati szónak, melyben szva = maga pati = úr, s melyből némelyek a szabad, szláv svoboden stb. szókat is származtatják. Első személyben szólva: magamura pl. magam ura vagyok, másodikban: magadura.

MAGAVETI,

(maga-veti) ösz. mn. és fn. Aki, mint mondani szokás, hányjaveti magát, kérkedékeny, pökhendi, hetvenkedő, markapöki. Alsóbb nemű vágyakból származó, s gyakran ostobasággal párosult kevélységnek jele. Ki nagyban kevélykedik, az nem magaveti. Máskép: magahányó, magahányaveti.

MAGAVETISÉG,

(maga-vetiség) ösz. fn. Hetvenkedő, kérkedékeny, magát hányóvető, fitogtató ember tulajdonsága.

MAGAVETŐ,

(maga-vető) ösz. mn. l. MAGAVETI.

MAGAVISELÉS,

(maga-viselés) ösz. fn. A cselekvésnek azon módja, melyet valaki külső szokásokban, és erkölcsi tettek gyakorlásában követni szokott. Pajkos, parasztos, műveletlen, gyermekes magaviselet. Szerény, úri, művelt, férfias magaviselet. A többi sze-

lyeket nyeséskor meghagynak, hogy idővel növekedjenek, és erdőt képezzenek. Tudnivaló, hogy a legszebb növésű hajtásokat hagyják magcsemetének.

MAGDA, MAGDI, MAGDUS,

női kn. l. MAGDOLNA.

MAGDISZNÓ,

(mag-disznó) ösz. fn. Tenyésztésre szánt és tartogatott emedisznó, máskép: maglódisznó, vagy egyszerűen: magló.

MAGDOLNA,

(a sziriai nyelvből eredett, jelentése felmagasztalt); női kn. tt. Magdolnát. Magdaléna. Kicsinyítve, vagy rövidítve: Magda, Magdus, Magdi, néhutt: Mancza, Mancsi.

MAGDOLNAFŰ,

(magdolna-fű) ösz. fn. A gyökönkékhez tartozó növényfaj; másképen köznéven: bécsi fű, római nárdus; növénytani néven: római gyökönke. (Valeriana celtica).

MAGEVŐMADÁR,

(mag-evő-madár) ösz. fn. Közneve azon madárnemeknek, melyek különféle növények magvaival élnek.

MAGFA,

(mag-fa) ösz. fn. 1) Magról nőtt fa. 2) Így nevezik a vágáskor itt-ott lábaikon hagyott szebb tenyészésű fákat, melyeket magzás végelt hagytak meg.

MAGFÉSZEK,

(mag-fészek) l. MAGHON.

MAGFOLYÁS,

(mag-folyás) ösz. fn. A nemi magnak elfolyása. Különösen betegség neme, melyben a nemi mag a betegnek akarata ellen folytonosan csepeg. (Gonorrhea). Orvosi nyelven: ondófolyás. V. ö. KANKÓ.

MAGFURÓ,

(mag-furó) ösz. fn. A zsizsikhez igen hasonló féregfaj, melytől azonban fonalforma, és tőben vékonyabb csápjai által különbözik. Ezen féregnek hernyói a gabonák és hüvelyes vetemények magvaiban sok kárt tesznek. (Bruchus. L.)

MAGHAL,

(mag-hal) ösz. fn. Azon halak, melyeket a halastavakban szaporítás végett meghagynak vagy máshonnan hoznak.

MAGHÁM,

(mag-hám) ösz. fn. A növénymag héja, vékonyabb vagy vastagabbféle hártyája, mely a magbélt beburkolja. L. MAG alatt.

MAGHÁZ,

(mag-ház) ösz. fn. 1) Gabonatár, élettár, hol a szemes gabonát tartják, magazin. 2) Szokottabb ért. a szántóvetők nyelvén a felszántott föld barázdái között elvonuló medres vonal, vagy ültetéskor azon lyukak, melyekbe a magokat vetik. 3) L. MAGHON.

MAGHÉJ,

(mag-héj) l. MAGHÁM.

MAGHÓLYAG,

(mag-hólyag) ösz. fn. L. ONDÓHÓLYAGCSA.

MAGHON,

(mag-hon) ösz. fn. A növénytanban a virág legbelső részében kifejleni szokott termőlevelekből alakuló magcsatartó, melyben a megtermékenyülés után vagy egyenesen a mag, vagy a magrejtő fejlik ki. (Germen, ovarium). Némelyek szerént: magfészek, Diószeghinél: magzat.

MAGICSÁL,

(mag-ics-a-al) áth. m. magicsált. Némelyek szerént: mágicsál. Balaton mellékén am. halmoz, felpúpoz, egymás fölé rak valamit, pl. a vízi

melyben régente némely népek a halott testeket megégették.

MAGLÉ,

(mag-lé) ösz. fn. Sándor István szerint am. gyümölcsök magvaiból égetett szesz vagy szeszes ital. Nincs divatban.

MAGLÓ, (1),

(mag-ol-ó) mn. és fn. tt. magló-t. Széles ért. magolni, azaz tenyészteni, szaporítani való nőstény. Egyébiránt csak szoros ért. a disznóról, emséről használtatik. A malaczok közül meghagyni a maglónak valót. Ha a magló disznó nem szaporít, kiveszik görgőjét, s meghizlalják.

MAGLÓ, (2),

(mag-ló) ösz. fn. Anyaló, anyakancza, melyet szaporítás végett tartanak. Sándor István szerént jelent csődört is, mely szintén előmozdítója a szaporításnak.

MAGLÓCZA,

falu Sopron m.; helyr. Maglócza-ra, —n, —ról.

MAGLÓD,

falu Pest m.; helyr. Maglód-ra, —on, —ról.

MÁGLYA,

l. MÁGLA.

MAGMÉH,

(mag-méh) ösz. fn. Azon kasméhek, melyeket rajzás végett meghagynak, mig a többieket megfojtják, hogy mézet vegyék. Rendszeresen a nehezebb kasuakat szokták megtartani, és pedig, némi méhészeti babonából, páratlan számmal.

MÁGNÁS,

(középkori latin szó, olasz és spanyo nyelven magnáte, a latin magnus szótól, mely am nagy); fn. tt. mágnás-t, tb. —ok. Főrendű úr. Országnagy, mely osztályhoz tartoznak nálunk a herczegek, grófok, bárók, hivatalból minden zászlós urak és főispánok, ha különben csak nemesi rendből valók volnának is: tágasabb értelemben az egyháznagyok vagy főpapok is, ú. m. érsekek, püspökök stb.

MÁGNES,

(a hellén-latin nyelvből kölcsönzött) fn. tt. mágnes-t, tb. —ek, harm. szr. —e. A vasércznek bizonyos faja, melynek azon sajátságos tulajdonsága van, hogy a vasat magához húzza, s ha szabadon függő állapotba tétetik, két ellenkező pontjai a földsark felé fordulnak, egyik az északi, másik a déli földsark felé. Ez természetes mágnesnek mondatik, s különbözik a mesterséges, mely különös kezelés által készíttetik. Minthogy a mágnes egy része észak, másika dél felé vonzódik: innen a magyar természettudósok deléj vagy delej néven nevezik.

MÁGNESES,

(mágnes-es) mn. tt. mágneses-t v. —et, tb. —ek. Mágnesi erővel, tulajdonsággal bíró magyarosan: delejes. Mágneses vas.

MÁGNESEZ,

(mágnes-ez) áth. m. mágnesez-tem, —tél, —ett, par. —z. Bizonyos testet mágnesi erejűvé képez, magyarán: delejez.

MÁGNESI,

(mágnes-i) mn. tt. mágnesi-t, tb. —ek. Mágnes tulajdonságával biró, mágnesre vonatkozó. Mágnesi erő. Tisztán magyarul: deleji.

MÁGNESSÉG,

l. DELEJESSÉG.

MÁGNESTŰ,

l. DELEJTŰ.

MAGPOCZOK,

(mag-poczok) ösz. fn. Gönczy Pálnál az együttnemzők (szerénte forrt portokuak) seregébe tartozó növénynem. Fészke alsó pikkelyei hátán lefelé álló apró fogai vannak; magva alja egyéb részénél jóval vastagabb; ezen levő poczka alsó részén homoru. (Podospermum).

MAGPOR,

(mag-por) ösz. fn. l. HIMPOR.

MAGREJTŐ,

(mag-rejtő) ösz. fn. Általán azon tok, v. takaró, mely a magot beburkolja. (Pericarpium). A magrejtők kétfélék: szárazak és húsosak. Szárazak a makk, milyen van a tölgynek, mogyorónak, gesztenyének; makkocska a szirontákféléknél a csikkszár fajainál; tok és pedig egyrekeszü a tavaszi ibolyánál, kétrekeszü a szigorállnál, háromrekeszü a tulipánnál; hüvely, az úgynevezett hüvelyes veteményeknél; leppendék, a juharfa, szilfa magvain; becső, tüsző stb. Húsosak 1) a bogyók, melyek magvát a húsa között finom hártya, vagy meg nem fásult bőr környezi. Hasonlók ezekhez a kabak és almafélék. 2) A csontárok, melyekben a magtakaró belső hártyája kemény héjjá alakúl, milyen a cseresznye, szilva. Már némely makk terméseket is húsos boríték takar, melyet kopáncs-nak hívunk. pl. a diónál, mandolánál.

MAGRUGÓ,

(mag-rugó) ösz. fn. Növénynem az egylakiak és falkások osztályából; hímvirágának csészéje öt metszésű, bokrétája öt hasábu, hímszála három; anyavirágának csészéje öt metszésű, bokrétája öt hasábu, anyaszára három águ, kabakja szétrepedő; magvait szétrúgja, és innen a neve. (Momordica).

MAGSINÓR,

(mag-sinór) ösz. fn. A növényeknél azon kis szálacska, melynél fogva a mag mig ki nem fejlik, a magrejtő forradásával vagy a növény valamely részével öszveköttetésben van, s általa táplálkozik; máskép: kötélék (Podospermium, funiculus).

MAGSZAKADÁS,

(mag-szakadás) ösz. fn. Midőn valamely nemzetségnek vagy családnak utolsó tagja kihal, azt mondjuk róla, hogy magva szakadt, és ezen nemzetségi vagy családi kiveszés: magszakadása. Nem bánom ha magva vesz is. (Km.). Általán ,végképi elveszés‘ értelemben is fordúl elé a Carthausi névteleninél: „És megitközvén (ütközvén) mind magokat szakaszták ugyanott a sok pogányságnak.“ Legszorosabb ért. a férfi ág kihalása.

MAGSZÁR,

(mag-szár) l. KOCSÁN.

MAGSZEM,

(mag-szem) ösz. fn. A növényi magokból egy-egy szem.

MAGSZIGONY,

(mag-szigony) ösz. fn. Növénynem az együttnemzők seregéből, s nősszüzek rendéből; vaczka polyvás, fészke két soros, mindenik sok pikkelyű, magvai lapítottak, csorba végűek, bóbítája két szarvu, s innen a szigony nevezet. (Coreopsis).

MAGSZIN,

(mag-szin) ösz. fn. Magtár, gabonatár; épület, melyben a kinyomtatott vagy csépelt és felszórt gabonát tartják.

MAGTALAN,

(mag-talan) mn. tt. magtalan-t, tb. —ok. Minek magva nincsen, mi magot nem ter-

MAGURA,

faluk Bihar m. és Kővár vid. erdélyi falu Kolos m. és Besztercze ker.; helyr. Magurá-ra, —n, —ról. Hegység is Szepes, Ung, Máramaros, Bihar megyékben.

MAGURI,

falu Krassó m.; helyr. Maguri-ba, —ban, —ból.

MAGURKA,

falu Liptó m.; helyr. Magurká-ra, —n, —ról.

MAGÜLTETÉS,

(mag-ültetés) ösz. fn. Cselekvés, midőn valaki szaporítás, termesztés végett magot ültet a földbe.

MAGV,

(mag-v) fn. tt. magv-at. l. MAG, fn.

MAGVAD,

(mag-vad) ösz. fn. Tenyésztésre szánt vad.

MAGVARÓTT,

(magva-rótt) ösz. fn. Az együttnemzők seregéből és egyenlőnősök rendéből való növénynem; vaczka kopasz, csészéje tövön galléros, bóbítája pelyhes, rövid száru, magvai karczoltak, apró rovátkokkal, honnét a nevét kapta. (Picris) Görögül kesernyés ízéről nevezték.

MAGVAS,

(mag-v-as) mn. tt. magvas-t v. —at, tb. —ak. Szokottabb divatú szó, mint a vele egy értelmű magos. Átalán am. magokat termő, maggal bővelkedő, magba menő. Magvas saláta, káposzta, répa, hajma. Különösen a kétlakiak között a nőstény szárról mondják, mely magokat hoz, milyenek a magvas kender, magvas komló, a hímszár neve virágos. A virágos kendert előbb nyűvik, mint a magvast.

MAGVASKENDER,

(magvas-kender) ösz. fn. A kendernek nősténye, máskép: paszkonczakender, mivel hogy szálai nem adnak oly jóféle fonalat, mint a virágos, azaz hímkenderéi. V. ö. PASZKONCZA.

MAGVASODÁS,

(mag-v-as-od-ás) fu. tt. magvasodás-t, tb. —ok, harm. szr. —a. A növénynek azon fejlődési állapota, midőn magvai nőnek.

MAGVASODIK,

(mag-v-as-od-ik) k. m. magvasod-tam, —tál, —ott. Mondjuk növényről, midőn nővirágai magot teremnek vagyis magtermőkké lesznek. Különösen bizonyos kerti vetemények, mint répák, hajmák, káposzták szárba mennek, és magot teremnek.

MAGVASZAKADT,

(magva-szakadt) ösz. mn. Mondjuk emberről, kinek gyermeke, s örököse nincsen, kiben a nemzetség vagy család kihal. Innen: magvaszakadt jószág am. örökös nélküli, rendszerént az állodalomra száló jószág.

MAGVATLAN,

(mag-v-atlan) mn. tt. magvatlan-t, tb. —ok. L. MAGTALAN.

MAGVAVÁLÓ,

(magva-váló) ösz. mn. Mondják némely csontáros gyümölcsökről, melyek húsai a magtól elválnak, különböztetésül a duránczi-tól. Magvaváló szilva, baraczk. Tájszokás szerént: magbaváló a v elváltozván b-re, mint olyvá olybá.

MAGVAZIK,

(mag-v-az-ik) k. m. magvaz-tam, —tál, —ott, par. —zál. Magot termő állapotban létezik. Ha magvazik a saláta, nem enni való.

valamely hajtószerrel teszi azt, akkor magzatlehajtás, vagy épen magzatölés.

MAGZATMÁSA,

ösz. fn. l. MÁS fn. és POKLA.

MAGZATOS,

(mag-zat-os) mn. tt. magzatos-t v. —at, tb. —ak. Miben magzat van; különösen a régieknél am. terhes, viselős. „Mindönök fölötte kell azért a magzatos asszonyállatoknak a Szűz Máriának szeplőtelen fogontatása napját ajtatosan illeniök“ (ülleniök). Debreczeni legendáskönyv. Toldy F. kiadása 20. l. Ugyanitt másképen: temerdők (asszonyállatok).

MAGZATÖLÉS,

(magzat-ölés) ösz. fn. Az emberölésnek legtermészetellenibb neme, midőn az anya saját magzatját már fejlettebb korában, de még méhében szándékosan veszti el; ha szülés után teszi ezt, akkor inkább gyermekölés-nek hívják.

MAGZATÖLŐ,

(magzat-ölő) ösz. mn. és fn. Szoros ért. anya, ki magzatát méhében már fejlettebb korában szándékosan elveszti. Szélesb ért. saját gyermekét életétől megfosztó apa vagy anya, gyermekölő, gyermekgyilkos.

MAGZATSZUROK,

(magzat-szurok) ösz. fn. A termő virágban azon nedvesség, melybe a nemző por beleragadván lehat a magzatba, s azt tenyészővé teszi.

MAGZATVESZTÉS,

(magzat-vesztés) ösz. fn. Mind magzatölés, mind elszülés értelemben vétetik.

MAGZATVIZ,

(magzat-viz) ösz. fn. A megszült magzat után a magzatmásból kifolyó nedv.

MAGZIK,

(mag-oz-ik) k. m. magz-ott, htn. —ani. Mondjuk általán növényekről, midőn magvaik nőnek, vagy, mint mondani szokás, midőn magba mennek. Magzik a répa, saláta, hajma. Felmagzik a szárán hagyott fű.

MAGZÓ,

(mag-oz-ó) mn. tt. magzót. Ami magzik. „Úrnak menden magzóji földön.“ (Universa germinantia in terra. Bécsi cod. Dániel III,).

MAGY, (1),

gyöke magyal szónak. Azonos mogy, hogy gyökkel mogyoró bogyó szóban, s jelent valamely gömbölyűt, beburkoltat. V. ö. MAGYAL. Különbözik a magyar szóban előforduló magy szótagtól, mely itt összetételből ered. V. ö. MAGYAR.

MAGY, (2),

falu Szabolcs m.; helyr. Magy-ra, —on, —ról.

MAGYAL,

(magy-al) fn. tt. magyal-t, tb. —ok, harm. szr. —a v. —ja. Cserjefa a négyhímesek seregéből és kétanyások rendéből; csészéje négy hegyű, bokrétája kerékforma, négy karéju, anyaszála nincs, bibéje négy, bogyója négy magvu. (Ilex). Egyik faja, téli magyal, melynek bogyói bársony szinűek. (Ilex aquifolium). Dunán túl, nevezetesen a Bakonyság mentében magyalnak nevezik azon tölgyfát is, melynek makkjai kisebbek, és gömbölyűbbek, mint a cserfákon termők. Mindkét értelemben gyöke a bogyóforma gömbölyűt jelentő magy, máskép mogy (= bogyó), minthogy tájdivatosan mogyal is. E szerént rokon a mogyoró máskép: magyaró, továbbá a bogy bogyó szókkal, t. i. az első jelentésű magyal bogyókat, a

vábbá: dentumoger, a Scythiában lakó magyarok, kiknek birodalma nyugotról a fekete tengerig terjedt, hátok mögött pedig a Tanais vagy Don folyam volt nagy tavakkal (szintén a Névtelen szerént), honnan jöttek ki a magyarok a 7 vezér alatt. Dentu tehát lehet dontó, vagy inkább donti, t. i. idegen szóknál az n végzethez könnyen járal pl. rubin-t, forin t (floren-us után). Hogy dentu tízet jelentene, mind jelentésre, mind tárgyra nézve puszta föltéveesen alapszik.

A magyar szó történeti eredetét meghatározni a régiségbuvároknak volna feladatuk; azonban ez még mindeddig nincs bizonyosságra emelve, főleg azon okból, mert bár eredetünket a hagyomány a hun történelembe vezeti, de épen a hunok ős történelmét, mely főleg sinai forrásokon alapszik, még eddig a sinai nyelv nem tudása miatt eddiglen mi magyarok nem tanulmányozhattuk, holott saját nyelvének is segítségével egyedül csak a magyar dönthetné el végképen a kérdést. Mi itt rövideden megkísértjük a ,magyar‘ szó jelentése körül először elemzőleg, azután pedig történelmileg a ,hungarus‘ szóval is összeköttetésben nyomozódni. Elsőben tehát elemzőleg itt csak azt fejtegetjük, miféle rokonhangu magyar szókkal van összeköttetésben, s ezeknél fogva mily jelentései lehetnek.

A régibb honi íróknál, kik nevünk leírásában hitelesebbek a külföldieknél, a mai magyar nevezet moger, mogeri, mager, mageri módosításokkal fordúl elé. A g és gy nyelvünkben tudomás szerént mint rokon hangok többször fölcseréltetnek, pl. genge gyenge, göngy gyöngy, göngyölít gyöngyölít, gertya gyertya, gümölcs gyümölcs, Georgius, György, angelus, angyal stb. A mag s rokon mog, magy, mogy szók közvetlen jelentése gömbölyű vagy kerekded alaku növénytermény, melyed a latin semen, granum, a német Kern, Korn szókkal fejez ki. V. ö. MAG. Innen vették neveiket a magyal v. mogyal, magyaró v. mogyoró, melyekhez legközelebbi rokonok a bod bodza, bogy bogyó. Második alkotó része a magyar szónak régiesen er v. eri, ú. m. mager v. mageri, moger v. mogeri, magyer (Katalin legendájában) v. magyeri, s hanghasonlással magyar v. magyari; különösen ez utóbbi alak: magyari ,magyar‘ helyett a régi iratokban gyakran eléfordúl pl. a Carthausi névtelennél (Toldy F. szerént 1517 és 1527 között): „Ki vala magyari André királynak leánya.“ (Ugyanitt az egyszerű ,magyar‘ az országot jelenti: „Ki mikoron mind hozjá tartozóval Magyarrá jött volna atjafiához.“) Továbbá 1550. évből: „Tegnap ebédre jött bé Kyrál Poson várába, az magyari urak és nemessek ma at fen (ott fenn) voltak Kyrálnál.“ (Szalay Á. 400 m. lev. 69. lap.) Így Zwliman Zultán nyilatkozatában 1540-ből, Verbőczy régi magyar fordításaiban stb. De ugyan ez időtájban eléjön ,magyar‘ is, pl. 1649-ből:

„Te magyar nemzet ha fel nem ébrülsz.“
(Thaly K. gyűjt.).

Horvát István saját történeti buvárlatai nyomán is indulva a magyar szónak mageresztő, magvető, (agricola, georgius) jelentést tulajdonít, mi a szóelemzéssel ugyan nem ellenkezik, de ,mager‘ más értelmet

nemében egyetlen munkájából vette által, azon Deguignes iróéból, ki a hunnok legrégibb történelmét több századdal Kr. sz. előtt, nem mesékből, nem is néphagyományokból, noha mellesleg ezeket is megérinti, továbbá nem képzelt valószínűségekből, hanem vagy egykoru, vagy a történeti korhoz közelálló, tehát a legnagyobb hitelességű sínai korrajzokból — annalisokból — merítette, s irályunkban is, némely más nemzetbeli írókkal ellenkezőleg, a francziáknál tapasztalt elfogulatlansággal állította egybe. Mely korrajzok annál teljesb hitelűek, mert azon időben a hunnok a szomszéd sínaiakkal századokon keresztül csaknem örökös ellenségeskedésben élvén, azoknak minden tetteit figyelemmel kísérni valának kénytelenek. A sínai írásmódon (hiong-nu vagy Schott szótára szerént egyszerűen hún, vagy pedig hiun-czu is) teljességgel nem lehet fennakadni, mert a sínai írók ezen népség egy nagy részét az ős hunn birodalom felbomlása után egész a Volga folyam mentében történt letelepedésök alatt is némi figyelemmel követték, honnan a sínai források nagyobb megszüntével csak néhány év mulva Európába törvén, itt őket az európai írók veszik által ugyanazon (hunni stb.) név alatt. És Deguignes itt már ezen írókat is felhasználja. Lássuk tehát itt czélunkhoz képest rövidke történetöket maga Deguignes után; de a kinek buvárlatait a főbb pontokban, különösen az Európába tört hunnoknak, a hiongnuktól származását több más, még pedig a legkitünőbb írók elfogadják, pl. Rottecken kivül Neumann Károly Frigyes a franczia Akadémia által jutalmazott következő munkájában: Die Völker des südlichen Russlands. Leipzig. 1847. Úgy hogy e jeles történelmi művet Deguignes nélkül alig is lehet érteni, sőt Deguignes mondja előszavában, hogy e tárgyra vonatkozólag a régi európai történetírók munkái csak a sínai korrajzok után nyernek világosságot. (Az olvasót mindenek előtt kérjük, legyen szíves Ázsia térképét is venni maga elébe).

Deguignes a régi nagy tatárságot, körülbelül az úgynevezett Scythiát Ázsiában, keleti és nyugoti tatárságra osztja. A nyugoti tatárokról mondja, hogy ezek egész Ázsiában kiterjeszkedtek, és későbbben Európa és Afrika nagy részét is elfoglalták. A római írók hunnok (hunni) név alatt ismerték őket és eredetökről sok mesét elbeszéltek a nélkül, hogy hazájokat pontosan eléadták volna. A sínai írók hiong-nu néven nevezik. T. i. a sínai tartományoknak (Sen-si, San-si és Pecseli nevűeknek) északi határain lakott hajdan ama híres nemzet, melynek tulajdonképeni birodalma a mondott határokon kivül keletről a mandsu népségig, nyugotról Khamilig és az Igurokig, s az Irtis folyamig terjedett, északról a Kalkas és Eleuth országokat lehet határul venni, s ezen egész nagy birodalom Tatan nevet viselt. E nemzetből eredtek azok, kik a későbbi hunnok, turkok, mogolok, magyarok és tatárok neve alatt lőnek ismeretesekké. A sínai íróknál Hán sínai uralkodó ház korától fogva lett a hunn név állandó; előbb Jao sínai császáron kezdve

ugyanitt már régebben Jüe-si hatalmas népségről is emlékeznek, kik egész Indiáig sőt Indiába tettek foglalásokat s hindu-scythák-nak is hivattak. Ezeket Deguignes gétáknak gondolja. De nem hihető, hogy egy hatalmas idegen nép a menekvő hunnokat oly könnyen befogadja, miszerént ezek egész országukba belefészkelik magukat; más részről a szilaj és vad természetű s zordon külsejű hunnokról lehetlen hinni, hogy itt letelepedvén egyszerre műveltek lettek s külsejökben is egyszerre elváltoztak volna, annyira, hogy amazok ellenében ,fejér‘ nevezetét nyerjenek. De legnevezetesebb, amit maga mond Deguignes, hogy a lakosok Szeiramtól (a régi szakáknak is lakhelyétől Kis-Bocharában) egész a parthusokig (kik túl a fejér hunnokon vagy Nagy-Bocharán laktak) értik egymást (egymás nyelvét), noha nyelvök egy kevéssé (azaz csak szójárásilag) különbözik (I. Kötet 83. 101. lap.). Innen következtethetjük, hogy a jüesik, és fejér hunnok, kik Nagy-Bocharában vegyesen laktak, és Kis-Bochara lakosai egy nyelvűek valának, különben nem értik vala egymást. Azt kell tehát a történelemre is támaszkodva alaposan föltennünk, hogy még a hatalmas hunn birodalom korában, mely, mint föntebb érintettük, különben is szintén a kaspi tengerig kiterjedett, különösen a jüesik is 177 körül (Kr. e.) meghódíttattak vala, tehát a keleti hunn birodalom felbomlása előtt már több mint 200 évvel, költözködtek ide hunnok, és a jüesikkel, vagy ha tetszik, gétákkal is egyesülve, távolabb a nemzet rabló természetű zömétől, itt szelidebb erkölcsöket vőnek föl, s a legyőzött északi hunnok egy része csak ezekhez menekült.

A másik rész nyugotnak tartva, s több népséggel, különösen a szintén hatalmas és közös eredetű uigur vagy ugor vagy igur népnek, mely néphez kétségtelenül az ut-igur, kutr-igur, bit-ugur, ulz-ingur stb. népségek is számítandók, továbbá a jüesi azaz fejérhunn népnek is egy részével egyesülve (lásd alább), sőt olykor Sínát még most is fenyegetve (minthogy nekik a fejér hunnok is rokonaik voltak, és ezekkel együtt véve egész Kasgarig kiterjeszkedtek), a Volga folyam mentében és a Kaspi tengerhez északra fekvő földrészen a baskirok földén új birodalmat alkotott, melyet a nyugoti írók Magna Hungaria (Nagy-Magyarország) néven neveztek, mivel azt állítják, hogy a hunnok innen jöttek ki. (Német fordításban I. r. 397, 398, 418, 496. stb. lapokon); de uralkodóik nevét, noha a ,csenju‘ nevezetnek még itt is nyomai vannak, épen úgy nem tudjuk, mint uralkodásuk korszakait; minthogy a sínai történetírók, kiket többé nem érdekel vala, hogy e népségről tudomást szerezzenek, csak némely szakadozott történeteket jegyeztek föl, melyek ugyan semmi öszvefüggőt nem nyujtanak, de arra mégis szolgálnak, úgymond Deguignes, hogy ezen nemzetet szem elől nem veszítsük és látjuk, miként ez Európa szomszédságában a Volga folyam tartományaiban, melyeknek (a történetírók) Nagy-Magyarország nevet ad-

őseredetű de utóbb külön csoportosult és hatalmassá vált turk vagy türk név és törzs lépett. Tudni illik:

A sínaiaktól és saját testvéreiktől legyőzött régi északi hunnok harmadik része Sína melletti birodalmuk felbomlása után az Irtis folyam hosszában fekvő Altai hegyekbe vonult. S itt több század folytán megszaporodva, tőlök származtak Deguignes szerént (a nélkül hogy itt is a meséknek és mesés hagyományoknak helyet adnánk, melyek közől némelyek, pl. a farkas szoptatásáról, egyenesen a római meséskorból vannak kilopva) a VI. században hatalmassá vált turkok v. türkök, a XIII. elején pedig Dsengiz khán alatt a mogolok. Szóról szóra mondja röviden Deguignes már a Bevezetésben, 278. lapon: „A hunnoknak az egész tatárságban elszéledt nemzete elvesztette most (a VI. században) saját nevét, s minthogy közöttök a türkök népcsoportja igen hatalmassá vált, ez lőn a neve az egész többi népnek, vagy sajátlag szólva, a többi népek a hunnoknak csak a türkök neve alatt ismerték, valamint a következő időkorban Dsenghiz khán, ki a mogolok közöl való vala, alkalmat szolgáltatott, hogy a mogol név a tatároknak csaknem általános neve lőn.“ (A ,turk‘ név alatt, mely Neumann szerént hihetőleg a Turan névtől mint első székhelyöktől vétetett, nem a későbbi törököket vagy oszmanlikat kell érteni, noha ezek is amannak ivadékai). Ugyanis a mely népet mint történetírók turk vagy türk néven neveztek, azt a sínaiak Tu-kiue néven hívják. Ennek egyik főnöke Tu-müen a VI. században némely más, különösen a Tiele (fehér hunn) népnek is legyőztével nagyobb hatalomra vergődvén, Il-khan nevet vőn fel, s új hatalmas birodalomnak vetette meg alapját, úgy hogy ezután már az öszves hunn törzs csak ,turk‘ név alatt ismertetett, s mikor a magyarok a IX. század végén Európába költöztek is, Konstantin császár is szintén e néven említi őket. (I. K. 491. l.). Az Ottomannok vagy Ozmanlik pedig — noha ezek szintén tatár eredetűek — hatalmuk és birodalmuk megalapítását Athman vagy Othman XIV. századbeli főnöktől számíthatják; miután t. i. az iconiumi (kármáni) seljucida sultánok ezen birtokát a mogolok a XIV. század elején elfoglalták, a Kis-Ázsiában levő, vagy oda menekült emirek közt leghatalmasabbá lőn Othman, kihez a többiek is csatlakozva Görögországot pusztították, mígnem Othman későbbi utódja II. Mahometh a XV. század közepén Konstantzinápolyt elfoglalta, és széles birodalma fővárosává tette.

Mai korban a régi hunnok lakhelyeit nagy részben ugyanazoknak ivadékai, ú. m. körülbelül a kelet-ázsiai őshont vagyis Sínától északra eső földrészt Sínához tartozó Mogolországban, egyszersmind a Dsungárságban és Kis-Bocharában a mogolok (vagy mongolok), hova a kalmukokat is számítjuk, és bokharok, a későbbi hont észak-nyugotra általában a tatárság t. i. mind a független keleti, vagy turkestáni mind az ázsiai orosz birodalomhoz kapcsolt tatárság

simogatni), mások szerént pedig szövetségest jelentene, a honnan úgy vélekednek, hogy on-uigur ,tíz szövetséges‘, ut-igur ,öt szövetséges‘, kutr-igur vagy szeréntök kut-igur (de ez alak nincs Deguignesben) ,hat szövetséges‘ értelemmel birna stb. De ez egészen önkényes föltevésen alapszik. A mai uigurok Beresine szerént a tatár nyelv egyik szójárását beszélik. Megjegyzendő, hogy az uigurok v. iguroktól Deguignes megkülönbözteti az ogorokat máskép abarokat vagy avarokat, s itt ismét az igazi avaroktól a nem igazi avarokat vagyis várkhúnokat. Egyébiránt nem mellőzhetjük azon feltünő körülményt, hogy a törökben ugur épen azt jelenti amit (Beregszászi szerént) a persa madsara v. madarai t. i. végzet. sors, szerencse.

Ezek után a magyar olvasót érdekelni fogja, vajjon elsőben ha azon több száz név között, melyek a hunnok egész történelmében előjönnek, nem lehet-ne-e magyar vagy legalább a magyarhoz hasonló szókra akadni; másodszor, nem lehetne-e a ,magyar‘ névnek is nyomára, sőt jelentésére találni. Ami az elsőt illeti: a sínai írók vagy a maguk módja szerént nevezték el a helyeket és személyeket, pl. a római illetőleg bizanczi birodalmat Ta-tsin néven nevezik, mely az ő nyelvökön am. Nagy-Sína, azaz nagy mint Sína; vagy pedig kiejtésök különössége miatt, kivált pedig szóhangjaik hiányában (mint a HÚN vagy HUNN czikk alatt megjegyzők) a szókat úgy elferdítették, hogy csak a tárgynak másunnan lehető földerítése után lehet rájok ismerni, pl. tu-kue v. tu-kuie nálok am. turk v. türk, minthogy nyelvökben r nem levén azt itt elhagyják; Ki-li-ki-sse am. Kiszkesz vagy Czirkesz, melyben az r-et l betüvel cserélik fel; A-te-ssui am. Atel vize, melyben az l-t is elhagyják, mert nálok a szótag mássalhangzón nem végződhetik. Sokszor pedig egészen hibásan is értelmezik a szókat, pl. Abulfaradge mogol író ,Daengiz‘ khánról azt mondja, hogy dzin a mogol nyelvben am. nagy és ghis a felső fok (superlativus) képzője; e szót a sínaiak Csing-kisse-nek írják és valamely mesés madár hangjának tartják. Mindazáltal találunk mind némely helynevekre, melyek nálunk még most is megvannak, mind más szókra, melyeknek értelme, sőt sokszor hunn alakja és jelentése is világosan kifejeztetik. Ilyen nevek:

Tatan, Neumann szerént Tata a hunnok ős lakhelye és tulajdonképeni birodalma (talán innen eredett a tatár szó); nálunk is eléjön Tata mezőváros.

Khatai a sínai birodalom régi neve; nálunk többszörösen eléjönnek Káta helynevek.

Igur népség; nálunk eléjön Igar nevü helység a Tisza mellékén.

Lop nevü tó; nálunk eléjön láp, pl. az ecsedi láp.

Gobi vagy Kobi nevü nagy sivatag; nálunk egyezik kopár szóval, vagyis ennek kop gyökével.

Csen-ju vagy tan-ju szó így értelmeztetik: Sohn des Himmels vagy Sohn Gottes, tehát istenfiú; minden esetre hihetőbb mint a Deguignes felhozta Csemli-koto-tanju. A csenju fejedelem két legfőbb tisztjének

cziánál, ha a mi betühangjainkat akarja utánozni : madjar, azaz madzsar, s mely egyik legújabb író után mint a fehér hunnok neve fordul elé egy régi hindu nyelvemlékben (l. HÚN v. HUNN); hanem eléjön a VI. században, mint a fenmaradt hunnoknak (a Bosphorusban — mai Krimben —, hol később a khazárok tünnek fel) egyik fejedelme Muager-es néven (I. kötet 442. l.), melyből ha az es görögös végzet elmarad, csaknem tisztán a régiesen moger-nek irt név áll elé. Neumann véleménye, hogy a ,magyar‘ név a baskir v. baskar szóból módosult. Az ő szavai : „Das Mischlingsvolk der Baschkiren, welches an den südlichen Ausgängen des Uralgebirges sitzt und türkisch spricht (igazabban tatárul), war ursprünglich, wie es scheint, näher den Ungern verwandt, als die andern finnischen Stämme; ja es könnte wohl der Name Batschar oder Matschar ursprünglich ein und derselbe sein. Noch in der Mitte des dreizehnten Jahrhundertes glich ihre Sprache vollkommen der ungerischen, weshalb das Land, wo sie damals sassen, nach den Erzählungen christlicher Sendboten, Gross-Ungern genannt wurde.“ De ezek, mint Julianusból tudjuk, magyaroknak, és nem baskíroknak nevezték magukat, s Neumann, mint látjuk, csak föltevésből indul ki. Alább ezen megjegyzést teszi : „Die Mágares des Constantin de Administratione Imperii C. 37. dürfen nicht mit den Magyaren verwechselt werden; das Wort ist sicherlich, wie aus dem Zusammenhange erhellet, verschrieben für Xázaros.“ De bajos ám a kútfőket tetszés szerént igazítgatni. Egyébiránt (a khazarok v. kozárokról alább levén szó), a baskírokat Deguignes is tatár népségnek (tehát a hunnokkal egy eredetűnek) mondja. — Részünkről a baskír és önkényesen fölvett bacsar szók közti különbséget is mellőzve, még közelebbi hangrokonságot találunk a ,bochar‘ szóban, mely népség Deguignes szerént is (III. k. 477. l.) régi tatártörzs, s mint a többieknél műveltebb, még ma is eléjön mind a hunnok ős lakhelyén a Mongolságban, mind a volt fehér hunnok hazájában, Nagy- és Kis-Bocharában. Vagy talán bochar és baskir is egyek volnának? Mi ugyan a baskiroknak a magyarokkal egynyelvűségét, legalább nyelvrokonságát épen nem vonjuk kétségbe, de nyelvünknek, nehány egyes idegen szót kivéve, milyenek minden nyelvben vannak a világon, akár szógyökei bőségét, és nagy részben természeti hang- és alakutánzó sajátságát, akár egész szerkezete tisztaságát és oly átlátszóságát, hogy minden ízecskéje, porczikája még most is fennálló, vagy könnyen fölfedezhető értelemmel bír, tekintve, ennek kevertsége ellen, mit Adelung is állít Mithridatesében, e szótár alapján is határozottan tiltakozunk. (V. ö. MAGYAR NYELV).

Ha már mások jogosultaknak hiszik magukat, hogy nemzetünk neveit (a ,hungarus‘ névvel együtt) értelmezzék, szabad legyen nekünk is a történelmünkhöz oly közel álló baskir névről szintén elmondani véleményünket. Baska a tatár-törökben ma is azt teszi: más, másik, tehát mint látjuk, a tatár-török és magyar

gyar helynevek után ítélve, kozárok, Deguignes szerént is khosárok rövid történelmére van szükségünk (szintén Deguignes után). Mert ezeknek egyik népcsoportjánál jön elé legtisztábban a ,magyar‘ szó görög írással: μεγέρη megeré v. megeri, (azaz a régies magyari). T. i.

Attila halála után nagy számu hunn népség keresett ismét a Tanais (máskép: Don) és Volga között egy részről mint előbbi lakhelyökön, más részről mint ott maradt rokonaik honában menedéket, kikhez ismét több igur csoport csatlakozott, (I. k. 438. l.); de akik mindnyájan részint a most már hatalmassá vált turk népfensősége alatt állottak, részint ezekkel öszveelegyedtek, és különböző nevezeteket vévén föl, az európaiak előtt különböző nevek alatt lettek ismeretesekké. Ilyenek valának főleg a VII. és VIII. században feltűnt khozárok, magyarok, besenyők és úzok. A khozár (a kínai íróknál kosza) nép, a régebben úgynevezett Chersonesus tauricá-ban (mai Krimmben) s általán a Georgiától északra fekvő tartományokban székelt, (róluk kapta nevét a Káspi tenger, melyet a törökök ma is Khazer denisi-nek hívnak), és a belső nyugtalanságok miatt ismét több törzsre oszolt, noha ugyanazon egy nemzet vala. Ezen új törzsek voltak különösen a kabarokon, honi íróink szerént kóborokon kivül (kik későbben ismét a magyarokkal, Konstantin szerént türkökkel egyesültek), honi íróink leírása szerént: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kaza törzsek, de mint Deguignes mondja, valamennyien khozár, illetőleg turk, tehát hunn eredetű népségek (Bevezetés 273, 279. I. kötet 632—635. lapokon); innen már hazai íróink is a Konstantin khazarjait és a névtelen jegyző kúnjait, kiket ismét az orosz írók palóczoknak hívnak, azonosaknak tartják; Konstantin pedig világosan is bizonyítja, hogy a kozár-kabaroknak saját szójárásuk vala, és erre megtanították a magyarokat is, de amazok a magyarok másik nyelvét is beszélték (azaz szójárását — mert csak erről lehet szó). Immár ezen hét, illetőleg nyolcz törzs között a magyarról azt mondja Neumann is föntebbi koszorús munkájában, hogy a megere népcsoport vagy már korábbi időtől fogva a legkitűnőbb volt, vagy későbben a fejedelmi család nemzetsége lett, s azért az öszves népség magyar nevet vőn fel (79. lapon). És íme itt tünik fel leggyönyörűbben és kétségbevonhatatlanul föntebbi szószármaztatásunk : mag-erő (Kernmacht vagy Kernvolk). Talán innen magyarázandó a magyar nép jellemének, amennyire a történelem emlékezik, egyik fővonása is, mely a rátartósság, ha tetszik, büszkeség, s melyet főleg a ,magyar‘ névben helyez.

„Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?“
Petőfy.

Egyébiránt a magyar jellemet még másik két főbb sajátságát, t. i. egyfelül ahhoz, amit övének tart, makacs

rázgass. Folytonosan, vagy gyakran, bizonyos kénye-lemmel könnyűséggel magyaráz valamit. Különösen, elé-adásközben mellékes jegyzeteket, észrevételeket teheget.

MAGYARÁZGATÁS,

(magyar-az-og-at-ás) fn. tt. magyarázgatás-t, tb. —ok. Cselekvés, midőn valaki magyarázgat.

MAGYARÁZHATATLAN, MAGYARÁZHAT-LAN,

(magyar-áz-hat-[at]-lan) mn. tt. magyarázhatat-lan-t, tb. —ok. Amit homályos, rejtett értelme miatt megfejteni nem birunk, minek oka oly titkos, oly rej-tett, hogy öszvefüggését az illető okozattal át nem láthatjuk. Magyarázhatatlan régi írásjegyek. A természet némely titkai magyarázhatatlanok. Határozóként am. magyarázhatatlanul, meg vagy ki nem magyarázhatólag.

MAGYARÁZÓ,

(magyar-áz-ó) mn. és fn. tt. magyarázó-t. 1) Személy, ki valamit magyaráz. 2) Jegyzetek, észrevételek valamely írásbeli előadásban, melyeket némely állítások nagyobb felvilágosítása végett tesz az illető szerző. A példabeszédek, közmondások gyűjteményét magyarázó jegyzetekkel kiadni.

MAGYAR-BÉL,

falu Pozsony m.; helyr. Magyarbél-en, —re, —ről.

MAGYARBIRODALMI,

(magyar-birodalmi) ösz. mn. Magyar birodalomhoz tartozó, arra vonatkozó.

MAGYARBIRODALOM,

(magyar-birodalom, de egészen külön is írhatatik); ösz. fn. Azon országok és tartományok együtt véve, melyek a magyar korona alá tartozók tekintetnek, ú. m. Magyarország, Erdély, Horvát-, Dalmát- és Szlavonországok, Fiume városa és kerülete és a végvidékek.

MAGYARBORS,

(magyar-bors) ösz. fn. l. PAPRIKA.

MAGYARFALU,

falu Liptó, puszta Somogy m.; helyr. —falu-ba, —ban, —ból.

MAGYARFALVA,

falu Pozsony m.; helyr. —falvá-ra, —n, —ról.

MAGYAR-FORINT,

(magyar-forint) ösz. fn. Régi magyar pénzláb szerént, 50 kr. v. 100 dénár. (Azon forint, mely három márjásból vagyis ötvenegy krajczárból állott, — a márjás t. i. tizenhét krajczárnyi értékkel birt, — vonásforintnak hívatott). Máskép: kurta forint.

MAGYARHON,

(Magyar-hon) ösz. fn. Szélesebb értelemben azon földterület és polgári állam, mely magyarokat foglal magában. A két Magyarhon am. a tulajdonképeni Magyarország és Erdély. Szorosabb értelemben lásd: MAGYARORSZÁG.

MAGYARHONI,

(magyar-honi) ösz. mn. Magyarhonba való, oda tartozó, Magyarhonra vonatkozó.

MAGYARÍT, MAGYARIT,

(magyar-ít) áth. m. magyarít-ott, htn. —ni v. —ani, par. —s. 1) Valami idegent pl. nevet, szokást, ruhát stb. magyarra változtat, olyanná alakít. A német, tót vezeték- és keresztneveket magyarítani. 2) Idegen nyelvű irományt, nyomtatványt, vagy szóbeli előadást magyar nyelvre tesz által. A római, görög jeles írók műveit magyarítani.

MAGYARÍTÁS, MAGYARITÁS,

(magyar-ít-ás) fn. tt. magyarítás-t, tb. —ok, harm. szr. —a. Cselekvés, illetőleg átváltoztatás, átalakítás, midőn magyarítunk valamit. Névmagyarítás. V. ö. MAGYARÍT.

e (nemcsak mint mutató szócskák a nép nyelvében hanem a s elhagyásával mint mutató névmások is); a! valamely hang meghallása vagy felfogására figyelmeztető; á csudálkozást mutató, é v. é kérdő, ó (v. óh) felkiáltó szócska; ó = régi; ő harmadik személy; s (v. és) kötőszó, öszvesen kilencz lehető legegyszerűbb gyökszócska. De az elvont gyökökre nézve is megjegyzendő, hogy nem csak ezeknek, hanem ezek gyökelemeinek értelme is világosan kiérthető, pl. ro gyökelemből származnak: rom (mely újabb időben használtatik önálló szóul), rogy (önálló szó), ron (rongál, ronda, roncsol stb. szókban), roh (rohad; rohan stb. szókban), rok (rokkan stb. szóban), ros (roskad, rost stb. szókban), roz (rozzan stb. szóban), rosz (önálló szó), rob (robaj, robog stb. szókban), rop (roppan, ropog stb. szókban), valamennyiben vagy közvetlen s érzékileg valamely erős tompa hang (moraj) utánzása, pl. rogy, rohan, robaj, robog, roppan, ropog stb. szóban, vagy közvetve átvitelesen a romlás értelme rejlik. Innen a mi szógyökeinkre nézve teljesen alkalmazható amit Heyse mond: „Minél egyszerűbb azok (a gyökök) hanganyaga (v. teste), minél könnyebben vonhatók el a nyelvből, minél ismerhetőbb egyes hangjaiknak érzéki ősfogalma és jelképi jelentős ereje, annál ősrégibb valamely nyelv.“

3) A magyar nyelv a ragozott nyelvek osztályába tartozik ugyan (hiszen Bopp Ferencz kitünő nyelvész az árja nyelveket is ide számítja), azonban a ragok a tőszóval,részint némely hangváltozások sőt hajlítások, különösen pedig önhangzói egyezmény (Vocal-Harmonie), de mindenek fölött a hangsuly által, minthogy az értelmi hangsuly rendszerént a tősző gyöktagjára hárul, s a ragok (és képzők) némelykor legfölebb csak a hangidomi hangsulyt veszik föl, egy szervi egészszé olvadvák. Példákul szolgáljanak a mondottakra e ragozások: haza, hazának (haza-nek helyett, az a-á-vá s a nek nak-ká változván), madár, madarak (melyben a törzs utóbbi hosszú á-ja megrövidült), mindkét esetben pedig az értelmi hangsuly csak a tőszón s ennek gyöktagján feküvén: hă-zának, mă-darak.

A magyar nyelvben állandó egyszerű névragok által az egyes és többes számu alanyeseten (nevezőn) kivül 20 egyszerű eset (casus) áll elé, ú. m. a) belviszonyt jelentő ragok által: ház-é (birtokos), ház-nak (sajátító), ház-nak (tulajdonító, helyesebben: háznakh), ház-at (tárgyeset.) A tárgyesetre nézve nagyon téves némely külföldi nyelvészeknek, kik a finnhez mérik a magyar nyelvet, azon állítása, hogy a magyarban tárgyeset (Objektcasus v. Accusativus) nem volna: holott ez a magyarban állandóbb mint akár a hellén és latin nyelvekben is, melyekben, kivált a köznemü neveknél, a tárgyeset nem különbözik az alanyesettől.

b) kül- vagyis helyviszonyt jelentő ragok által, még pedig
aa) e kérdésre: hol, pl. ház-ban, ház-on, ház-nál;
bb) e kérdésre: hova, ház-ba, ház-ra, ház-hoz;
cc) e kérdésre: honnan, ház-ból, ház-ról, ház-tól;

4) A magyar nyelv ezen csodálatos bőségű név- és igeragozásban mind az önhangzók, mind a mássalhangzók nehéz kiejtésű öszvetorlódását (torlatot és űrt) kerülni igyekszik, így pl. ,társtok' helyett egy közbeszurattal társ-a-tok alakot, ,kérendtėk' h. ké-rend-ė-tėk alakot használ ; ,adnaia', ,kérneie' ragozásokból lőn régente : adnaja, kérneje, a mai nyelvben pedig egybeolvasztva, adná, kérné.

5) Képzőjinek (formativum) dús gazdagságával szintén fölülmúl minden ismeretes nyelvet, úgyhogy az akadémiai nyelvrajzban (A magyar nyelv rendszere) egyszerű képzőként (elgondolva a különböző önhangzóktól, pl. ag, eg, ig, og, ög, üg képzőket csak egynek véve) mintegy 80, öszvetettekként pedig 200-nál több van följegyezve. Innen magyarázható végtelen képzékenysége új fogalmak kifejezésére, vagyis új szók alkotására.

6) A magyar nyelvben a mennyiség (szótagok hosszú vagy rövid volta) a hangsúlytól tökéletesen független, úgyhogy hangsuly állhat rövid szótagon, és a hosszú tag lehet sulytalan, pl. király szóban a ki rövid és hangsulyos, a rály szótag pedig megnyujtásnál fogva hosszú és sulytalan, s némely külföldi nem is tudja helyesen ejteni. A hosszú tagot is nemcsak megnyujtás alkotja, hanem torlat (mássalhangzók torlódása, úgynevezett positio) is, pl. e szóban : fölséges az első szótag föl az ls egymás mellett közvetlenül következő két mássalhangzó miatt torlatnál fogva, a sé pedig megnyujtásnál fogva hosszú.

E sajátságot és elvet követve, a hellén és latin versmértékeket az ismeretes nyelvek között egyedül csak a magyar képes tökéletesen utánozni.

7) Hangsuly, vagyis hangnyomaték tekintetében szintén nem ismerünk nyelvet, mely akár az észtan, akár a zeneiség kivánalmait jobban kielégítené, mint a magyar, melyben mind az értelmi (észtani), mind a nyelvtani, mind a hangidomi (rhythmusi) elemek tökéletesen ki vannak fejlődve, s fokozatára nézve is háromféle : erős, gyönge és mély. Lásd némely szabályait és példáit HANGNYOMATÉK alatt.

MAGYARÓ,

(1), erdélyi falu Torda m.; helyr. Magyaró-ra, —n, —ról.

MAGYARÓ,

(2), MAGYARÓS. tájdivatos kiejtések. L. MOGYORÓ, MOGYORÓS.

MAGYARÓD,

falu Szala, Balaton—, falu Szala, puszta Somogy m.; helyr. Magyaród-ra, —on, —ról.

MAGYARÓKEREKE,

erdélyi falu Kolos m.; helyr. — Kereké-re, —n, —ról.

MAGYARORSZÁG,

(magyar-ország) ösz. fn. Szoros ért. azon földterület, mely a Duna és a Tisza, mint két fő folyó által hasítva, Galiczia, Szilézia, Morvaország, Austria, Stájer, Horvát-, Szlavonország, Szerbia és Erdély közt fekszik. Azonban régente ez egy értelmű vala a ,Magyarbirodalom' szóval, pl. Báthori István lengyel király egyik levelében (1578. év körül): „Ha békességnek kell lenni, nem vagyok idegen azféle békességtől, melybe nemcsak Sléziának,

MAGYARTALAN,

(magyar-talan) mn. tt. magyartalan-t, tb. —ok. Különösen a beszédre vagy irályra vitetve : nem magyaros, a magyar nyelv természetével, sajátságával nem egyező. Határozóként : nem magyarosan, magyartalanul.

MAGYARTALANSÁG,

(magyar-talan-ság) fn. tt. magyartalanság-ot. Nem magyaros szerkezet a beszédben vagy irályban.

MAGYARTALANUL,

(magyar-talan-ul) ih. Magyartalan módon, nem magyarosan. V. ö. MAGYARTALAN.

MAGYAR TÁNCZ.

Jellemtáncz, mely a magyar népnek sajátja. Nevezetesebb fajai : lassu-lejtő, jelleme komoly méltóság; ilyennel kezdik a lakodalmi mulatságot a korosabb násznagyok, örömapák, és örömanyák; palotás, nemesebb tartásu, urias lejtésü, ünnepélyesen lassu; toborzó, jelleme büszke, rátartós, hegyke, nyalka, vitézies; a toborzó majd lejtős és lassu, majd ugrós, és sebesebb, majd tomboló, tapsoló; csárdás, jelleme szabad, féktelen, széleskedvű, majd hegyezve aprózó, bokázó, majd topogó, riszáló, majd ideoda forgó stb. Hajdan divatozott a hajdu táncz, melyet a tábori vitézek fegyveresen lejtettek.

„A magyar egy Pindár, valamerre ragadja negéde,“
„ Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit.“
„Majd lebegő szellő, szerelemre felolvad epedve,“
„ S búja hevét kényes mozdulatokba szövi.“
„Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki tánczra ,“
„ (Megveti a lánykát a diadalmi dagály).“
„S rengeti a földet; Kinizsit látsz véres ajakkal“
„ A testhalmok közt ugrani hőseivel.“
„ Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,“
„Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.“
„Ember az, aki magyar tánczhoz jól terme; örüljön!“
„ Férfi erő s lelkes szikra feszíti erét.““

Berzsenyi „A tánczok“ czímű költeményben.

A lejtés különféle módjai a vidékek népszokása szerint : kállai kettős, győries buktató, palóczos ódó (oldal) táncz, stb. V. ö. KANÁSZTÁNCZ.

MAGYARUL,

(magyar-ul) ih. Magyar nyelven, magyar szókkal. Magyarul beszélni, szónokolni, tanítani, értelmezni, irni, fogalmazni.

„Most jöttem Aradrul,“
„ Nem tudok magyarul.““

Népd.