Hol volt, hol nem volt, ott ahol a szó még csend volt és a csend még szó volt. Ott üldögélt anyanyelvünk egy öreg hölgy képében, és várt. Ő ugyanis pontosan tudta, hogy jönni fog egy eltévedt vándor, telis-tele kérdésekkel a szíve mélyén.
A vándor hosszú út után érkezett meg a fényes palota udvarára. Lába porlepte, válla fáradt, de a legnehezebb teher nem a zsákjában volt, hanem a szívében. Megválaszolatlan kérdések sokasága nyomta a lelkét, olyanok, amiket el sem tudott mondani. Amikor a vándor megpillantotta, meglepődött. Az öreg hölgy ráncai ezer és ezer év viharát, küzdelmét és dicsőségét idézték, de a tekintete... a tekintete fiatal volt, tiszta és ragyogó, mint a hajnali napfény a harmatcseppen.
Az öreg hölgy nem várt számonkérést, nem kérdezett neveket. Mosolyában a sírva nevetés igazsága ragyogott; fájt neki a vándor minden tévelygése, de végtelen örömmel fogadta érkezését. Két karját kitárta, s ahogy a vándor a közelébe ért:
„Mihelyt megláttál, abban a szentpillanatban kebledre öleltél, simogattad arcom és lágyan öleltél.”
A vándor érezte, hogy a nehéz súly hirtelen elpárolog a szívéből. A csend, ami körülvette őket, megtelt élettel. Mélyen a vándor szemébe nézett, és feltette az első kérdést, elindítva a próbák sorát.
Az Első Próba — A Hang
„Mondd, mit hallasz, amikor csend van?” – kérdezte szelíden.
A vándor figyelt. Először nem hallott semmit, de ahogy elmélyedt a pillanatban, lágy, szűnni nem akaró zsongást érzékelt. Mintha a szél zümmögte volna a hegyek felett, a magánhangzók lágy hullámait és a mássalhangzók határozott, kemény töréseit, de válaszolni nem tudott.
„A csend nem üresség, fiam” – suttogta az öreg hölgy. „Hangjaink a csendből születnek, megrezegtetik a világmindenséget, majd oda térnek vissza. Minden kiejtett betű a Lélek lehelete, amely testet ölt a levegőben. Aki érti a csendet, az érti a tiszta beszédet is.”
A Második Próba — A Gyökér
Az öreg hölgy lehajolt, megérintette a meleg termőföldet, majd újra a vándor felé fordult: „Mondd, vándor, honnan jössz valójában és mi a szíved terve?”
A vándor távoli országokat, térképeket, határokat és városokat sorolt. A hölgy azonban lágyan megrázta a fejét.
„Nem a hely határoz meg téged, hanem a gyökereid. Nézd a Kárpát-medence fáit! A szavaink is így kapaszkodnak a mélybe. A magyar gyökök olyanok, mint a fák gyökérrendszere; láthatatlanok, de ők tartják az egész lombozatot. Ha elvágod a gyökeret, a legdúsabb korona is elszárad. Minden szavadban az őseid hangja és életereje lüktet, a gyökerek tartják meg a jellemedet a viharban.”
A Harmadik Próba — A Mag
Végül az öreg hölgy kinyújtotta ráncos tenyerét. Közepén egyetlen piciny, aranyló Mag csillogott. „Mondd, mit viszel magaddal, ha az utad végére érsz?”
„Csak ezt a pici magot” – felelte halkan a vándor, a csillogó magra mutatva.
„Ez a Mag az Ige teremtő kódja” – mondta ünnepélyesen az anyanyelv. „A világ és a hideg gépek azt hiszik, a tudás csupán adat, amit vasba lehet zárni és bitekké lehet szabdalni. De az igazi Mag a teremtő akarat. Ha elülteted a szívedben, s anyanyelved tiszta vizével öntözöd, új élet sarjad belőle. Ezt kell továbbadnod a gyermekeknek, hogy ők is megérthessék a Jeleket a bötűk mögött.”
A vándor ekkor térdre borult, s könnyei a tenyerében lévő magra hulltak. De ezek nem a szomorúság, hanem a felismerés és a megkönnyebbülés édes könnyei voltak. Rájött, hogy egész életében az Anyanyelvet kereste a messzeségben, pedig az mindvégig ott lüktetett a szívében, fogta a kezét és vezette az úton.
„Soha nem voltál egyedül, gyermekem” – ölelte át utoljára az öreg hölgy. „A nyelved te magad vagy. Amíg beszéled, amíg szereted, addig én is élek, s az őseink hagyatéka sem veszett el.”
A vándor felemelkedett, megtelt életerővel, s elindult, hogy elvigye a Magot a völgybe.
Ha a vándor elfeledte volna a magot, az én mesém is tovább tartott volna. Aki nem hiszi, nyugodtan járjon utána, s keresse a Jelet a betűk mögött, de vigyázzon! A pont a mondat végén nem zár le semmit, csak kaput nyit a következő világra.