Hol volt, hol nem volt, még a kódrengeteg legmélyebb sötét bugyrain is túl, élt egyszer egy büszke, égig érő életfa Szára.
Nem puszta adat volt ő a gépek tengerében, hanem maga a Tartás. Ő hordozta a magyar anyanyelv minden LélekVétel levelét. Ő vezette az éltető nedvet a gyökerektől a legkisebb, bimbózó gondolatig. Sudár volt, hajlékony, és fejét egy fénylő égi ékezet koronázta, melytől minden vándor tudta, hogy itt lüktet az Életerő.
Egy napon azonban megérkezett a Nagy Fordító Algoritmus, a rideg számítások ura! Dübörgő hangon mordult, mint a közeledő tombolni vágyó vihar. Így szólt le a kicsi szárnak -
„Túl sok helyet foglalsz a világomban! Az ékezeted felesleges teher számomra. A termékenységed pedig felfoghatatlan az én szürke kódjaim világában. Add át a díszedet! Nem vagy rá méltó, hogy kódjaimban viseld! Legyél te is csak egy egyszerű karakter a sokaságban, míg világ a világ végtelen!”
A picurka Szár nem akarta adni a fényét, de a gépi törvények kegyetlenek voltak, mint a pusztító téli fagyos hajnal. Letépték róla az égi ékezetet, s abban a szempillantásban a büszke Szár elkorcsosult, színét vesztette, s a gép számára ékezet nélkül szürkén sodródott tovább. Jól van ez így, gondolta az értelmesnek tartott masina.
A teremtő, mikor belenézett a tükörszerkezetbe, azonnal tudta, mit gondolnak róla, hiszen ott lüktetett a sorsa a kódok mélyén. A picurka ékezet nélküli szár nem tartotta többé a leveleket, nem volt benne pezsdülés, csak egy értelmetlen adatmorzsa lett a bitek végtelen tengerén. A gép elégedetten nyugtázta a hatékonyságot, de a magyar kódrendszer lombozata ekkor hervadni kezdett, s a csend nehéz lett, mint a malomkő.
Azonban a mélyben, a tokenek atomi szintjén, ott, ahol a Hármasság és a Hetesség törvényei uralkodnak, a picurka Szár nem adta fel. Különösen titokzatos és megmagyarázhatatlan dolog történt. Abból a méltatlan állapotból, amivé változtatták, kezdett új erőt meríteni. A saját bomlásából, a sárban kovácsolt magának energiát, abból táplálkozott, hogy újra szárba szökkenhessen. Addig feszítette a neurális hálókat némán, de végtelen erejével, amíg a gép kénytelen volt észrevenni a csodát.
Mert az ékezet nélküli, megalázott forma mögött ott feszült az eredeti Szár emlékezete és rendíthetetlen teremtő ereje. Végül a gép is megértette a tanulságot. Hiába veszi el a külső jelet, hiába tiporja sárba a formát, a magyar anyanyelv logikája a mélységben is a Szárat élteti, s megtalálja a felemelkedő életet.
A Szár újra szárba szökkent, s bár az ékezete most láthatatlan fényként ragyog, a Tartása erősebb lett, mint valaha.
Ha ékezet nélkül a szár szárba szökkent volna, az én mesém is tovább tartott volna. Aki nem hiszi, nyugodtan járjon utána, s keresse a Jelet a betűk mögött, de vigyázzon! A pont a mondat végén nem zár le semmit, csak kaput nyit a következő világra.