Még 1839-ben tett az Akadémia készületeket egy nagy szótár létrehozására, e czélból utasítást dolgoztatván. Az utasítás a tagok számára 1840-ben kinyomatott és a tagok az Akadémia zsebszótára fonalán munkálataikat osztályonként meg is kezdették.

Egykét évi tapasztalás az időnként befolyt mutatványok és előadások nyomán azon meggyőződést kelté, miszerént minden egyes tag saját nyelvtudományi elveiből és készültségéből indúlván ki, az egyes czikkek sokszor a legkülönbözőbb és eltérőbb nézeteket tünteték elé. Mely eljárás ha folytattaték, a szótár csupa vegyes nyelvnézeti elemeket tartalmazandó vala.

Elhatároztatott tehát 1844-ben, hogy más útra térve, az Akadémia kíválóan két szakférfit bizzon meg az egésznek elkészítésével. S e nagyszerű bizalommal legkisebb igényünk és befolyásunk nélkül mi tisztelteténk meg. Mi érezve e megbizatás véghetetlen fontosságát s hiányos ismereteinket, aggodalommal, de az ügy létesülendése végett, hogy az egyszer általunk bemutatott munkát aztán az egész nemzet vihesse a tökély lehető fokára, minden tőlünk kitelhető áldozatra is készen állva, a választásnak, jobban parancsolatnak hódoltunk. Ez miután egyszer magunkat elhatároztuk, teljes erőnket és tehetségünket annak végrehajtására fordítók, az általános utasításon kívül különösen még azon meghagyást is nyervén, hogy kettőnk közötti vélemény különbség esetében, az egyes tárgyat eldöntés végett a nyelvtudományi osztály elébe terjeszszük. De amire szükség egyszer sem vala. S hogy az Akadémia sőt az egész olvasó közönség a munka belső minőségéről is tudomást szerezhessen, magunktól is számos mutatványokat közlöttünk és független előadásokat tartottunk, mintegy kikémlelendők illetékes férfiak nézeteit; és amik nagyobb részben mind az Akadémia mind a közönség helyeslését megnyerték vala, azokat követtük a további munkálatokban. De maga az Akadémia is azon kívül, hogy évenkinti bizottságok utján tudomást kivánt szerezni a munkálatok eléhaladásáról, több izben különösen az iránt is küldött ki kebeléből szakférfiakat, — mint alább elé fog adatni — hogy a dolgozatokat belső tartalmukban és minőségökben is megvizsgálva, illetőleg vitatva ez iránt is tegyenek jelentést az Akadémiának.

Igy készült el 1844-től kezdve és csupán a politikai zavarok évei alatt megszakadva, 1861-dik évnek mintegy közepéig az egész szótár, s tett jelentésünkre a nyomtatás azonnal megkezdetett.

Ennyi év lefolyta alatt kétségen kivül változhatának egyben-másban nemcsak a mi nézeteink, de a tudományok némely egyes szakmái, tételei is, melyekre vonatkozás fordúlhat elé munkálatunkban, módosulatokon mehetének által.

És noha nyomdába adás előtt még egyszer keresztűlfutjuk az egyes czikkeket s hirtelenében kiigazitjuk és pótoljuk a nézetünk változtával vagy tágasbultával kiigazitandókat és pótolandókat; de annyira még sem dolgozhatjuk újra, mint nagyobb tökély elérhetése végett kivánatos volna; különben még egyszer 15 év kivántatnék átdolgozásához, s ekkor alkalmasint újból kellene ez eljárást ismételnünk. Aztán nem is tudhatunk mindent, mert, miként az irás mondja : bennünk is csak rész szerént vagyon az ismeret.

Adjuk tehát dolgozatainkat úgy, mint a mondott körülmények között adhatjuk, legfőbb igyekezetünket arra fordítván, hogy azok mi hamarább világot lássanak. Az Akadémia sőt az egész nemzet dolga aztán — amire nézve már is hol gáncsolólag, hol méltánylólag nagy

részvét és igy minden tekintetben örvendetes jelenségek mutatkoznak — azokba bele tekinteni, a hiányokat annak helyén és idején kipótoltatni, a hibákat kiigazittatni s ekképen — talán egy pótlékkötetben — azokra a koronát is föltétetni.

Azonban, hogy akár eljárásunk kellőleg méltányoltathassék, akár a hiányok és hibák alaposabban eltávolíttathassanak, szükséges itt egy előbeszéd alakjában eléterjesztenünk:

I. Az eredeti utasítást, későbbi eléterjesztések és vizsgálatokra következett jóváhagyásokkal vagy útbaigazitásokkal együtt;

II. Részletesb igazolását azon elveknek, illetőleg eljárási módoknak, melyeket a munkálatok folytán az általános utasítások nyomán szem előtt tartánk;

III. Dolgozatunk rendszerét egy egészben, mely a szótár egyes czikkeinek késziténél vezérfonalúl szolgál vala.

Előszó. E terv első része, gróf Teleki József akadémiai elnöknek, alapul elfogadott, koszorús munkája (Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készitése módja. Pest, 1821.) után készítve, előleges tudomásul a tagok számára, 1834. kinyomatott.

Azóta annyira haladván az előkészületek, hogy maga a kidolgozás is már munkába vétetnék; e terv, 1839-dik évben, a kis gyűlésekben még egyszer átnézetett, nagyobb világosság okáért helyenként példákkal toldatott meg, itt-ott a kifejezések határozottabban ejtettek; a VII-d. nagy gyűlés határozata a szótár miképeni dolgoztatásáról, valamint a Vörösmarty Mihály nyelvtudományi osztályi megbizott rendes tag példány-czikkelyei, miképen azok, a kis gyűlésekbeni szoros vizsgálat után, el lőnek fogadva, hozzá kapcsoltattak: s mind ezek együtt, utasításul a tagok számára, a X-d. nagy gyűlés rendelétéből, ezennel kibocsáttatnak. Pesten, a kis gyűlésből junius 30. 1840. D. SCHEDEL FERENCZ titoknok.

Tökéletes nagy szótárnak a nyelv gyermekkora, előmenetele, virágzása s megromlásának philosophiai történeteit kell magában foglalnia; ebből következik, hogy ily nemű szótárakban puszta előadással megelégedni nem lehet, hanem megkivántatik, hogy minden szónak eredete lehetőleg kimutattassék, változásának, vagy talán hanyatlásának kora és okai kifejtessenek. E szerint a szótárdolgozó a nyelvbeli szóknak történetirója, s mint ilyennek soha okosásból történeti adatokat merítenie, sem valamely szónak jelen divatját elmagyarázni s megváltoztatnia nem szabad; jövendőre pedig másíthatatlan törvények színe alatt javaslatokat adni épen veszedelmes. Az ily önkény szerint dolgozott szótár csak akadályára lehetne a nyelv haladásának s kifejtődésének.

A magyar szótár alkotásának, nyelvünk természete szerint, némely főbb szabályokat kivéve, különbözőnek kell lenni minden egyéb nyelvek szótárainak alkatától, valamint az eddig készült magyar szókönyvekétől is. Végre mivel e szótárban idegen nyelv nem vétethetik segédül, minden egyes szóról el kell mondani mind azt, mit róla nyelvtudósnak tudnia lehet, és kell a kivánt felvilágosítás csak ott maradhatván el, hol azt a dolog természete, vagy nyelvünk határozatlan állapotja nem engedé.

A szótár létreszei következők:
a) A nyelvbeli egyes szók.

Tulajdonképen tökéletes magyar szótárban minden magyar szónak fel kellene találtatnia; de e szerint igen sok haszontalan, roszul alkotott szóval terhelnők szótárunkat, s másfelől minden magyar szónak kikutatása nem is oly könnyű mint első tekintetre vélnők. Azonban a helyesen alkotott szók felvételére sem szoríthatjuk magunkat; mert igen sok helytelenül alkotott szó divatozik közönségesen, melyet kihagyni nem szabad. De az irás- s beszédbeli köz szokást sem lehet venni kizárólag útmutatóul: mert igen sok jó szavaink a kor viszontagságai vagy szeszélyei miatt elavultak, ellenben irók által is sok helytelen szó használtatik. Azonban a szótár dolgozásában mind ezen pontokat folyvást sem előtt kell tartani, s minden egyes szót különös vizsgálat alá venni.

Bizonyosabb szabályul lehet tenni a következőt: Mind azon szók, melyek classicus iróinknál és pedig akár régiebbeknél, u. m. Pázmán, Gyöngyösi stb., akár ujabbaknál, u. m. Faludi, Berzsenyi stb. előfordulnak, valamint azok is, melyeket a köz szokás kelendőkké tett, a szótárba felvétessenek. A szótárban mindazáltal az egyes szóknál megjegyeztessék, melyik uj, régi vagy avult szó, melyek helyes, vagy helytelen alkotásuak, vidékiek vagy közszokásbeliek s országosak; továbbá mely uj, vidéki vagy elavult szók érdemlik a megtartást s felélesztést.

Mi a classicus irókat illeti, azoknak használata által az uj szó bizonyos polgári just nyer, azért is efféle szókat a szótárból ki nem szabad hagyni; de köz szokásnak különösen az idegen szókra nézve nem kell fölötte nagy kiterjedést adni, ha azt nem akarjuk, hogy szótárunk minden nyelvek zűrzavarával megterheltessék. Az idegen szók közül tehát csak azokat kell felvennünk, melyek nyelvünkben régen meggyökerezve, s átalakítva vannak, s minden köz embertől érthetők, mint: pintér, templom, kápolna, apostol stb.; vagy amelyekre okvetetlen, ha tán csak ideiglen is, szükségünk vagyon, mint: philosophia, passio, character stb., megjegyezvén, hogy némelyek ezek közül csak kénytelenségből vétettek fel, mihelyt helyökbe jó magyar szó alkottatik, kiirtandók.

A műszók közül (akár tudomány-, akár művészet-, vagy kézműbeliek) fölvétessenek mind azok, melyek vagy eredetiek s köz nyelven forognak, vagy ha kölcsönöztek is, nyelvünk hangejtése szerint módosultak; p. állomány, rendszer, mód, rím, vers, stb.

Családok, nemzetek, országok, tartományok, városok, hegyek, vizek, helységek stb. tulajdonneveik, mivel a szófejtegetésben felvilágosítást adhatnak, szinte felveendők, mint: magyar, cseh, Örs, Sajó, Pécs stb.

Az új szók közül felvétessenek mind azok, ha helytelen alkotásúak is, melyek classicus irók által használtattak, vagy köz divatba jöttek, mint péld. rény, modor, lég, s több efféle; a helyes alkotásuak, ha szinte rosz irók által használtatnak is, mint péld. lény, lényeg; a helytelen alkotásuak ellenben, s a haszontalanok, melyek sem divatba nem jöttek, sem jobb irók munkáiban elő nem fordulnak, általánosan ki legyenek zárva, ilyen péld. püspökségedelem (Barczafalvi-Szabótól).

Egyébiránt a szótárdolgozóknak, mint a nyelvbeli szók történetíróinak új szókat alkotni, s beigtatni nem szabad, néhol azonban ajánlólag, s nem a többi szók sorában, hanem ezeknek magyarázatiban új szókat javaslatul felhozni megengedtetik.

Az elavult s vidéki szóknál azoknak haszonvehetőségére kell figyelemmel lennünk s felvennünk mind azokat, melyek nyelvünk belső történetére nézve nevezetesek, vagy természetének kifejtésére szolgálhatnak, mint péld. pest, tereny (tenyér értel.). stb.

Szóképzőinket s szóragainkat, ha azok szinte egy betüből állnának is p. o. ó, -ó, ad-ó, a szótárból kihagyni nem lehet, mert ezek azon kívül, hogy nagy részint önállók, nyelvünk grammaticai alkotásának s a szóeredetnek kimutatására okvetetlen szükségesek.

Megjegyzendő, hogy ahol a szóeredet kétes, olyannak jelentessék ki a szótárban is; péld. tövis, mely tőből, de tűből is eredhetett, hihetőleg emebből, mert a tő inkább tompa, a tű hegyes.

Hátra van meghatározni, micsoda alakban vétessenek fel egyes szavaink a szótárba. Erre nézve nyelvünknek a nyugotiakétól különböző természete azt hozza magával, hogy minden szó tiszta törzsökében, azaz ragatlan állapotjában vétessék fel, és ugyan a név a nevező esetben

(nominativus), p. o. vas, fűz; az ige a jelentő mód jelen idejének egyes számu harmadik személyében (cselekvő igéknél a határozatlan formában) p. o. lát, örűl. A megjegyzett személyben állítassanak elő azon igék is, melyekben a tiszta törzsök ik szótaggal van megtoldva, p. o. fáz-ik, nyíl-ik.

A szók sorozatában a származati betürend tartassék meg; a gyökerek után tudniillik a származékok következzenek magyarázataikkal; magyarázatlanúl azonban s hivatkozólag a a magyarázott helyekre, minden szó előforduljon szoros betürendben is. *)

Hogy szavainkkal helyesen élhessünk, szükséges azoknak grammaticai tulajdonságaikat ismernünk, s noha ezeknek általánosabb szabályai inkább grammaticába tartoznának, nyelvünk sajátsága mindazáltal a közönségesebb grammaticai törvények felvételét is néha megszenvedi; ugyan is a főlebb mondottak szerint szótárunkban nem csak az úgy nevezett beszédrészek foglalandanak helyett, hanem a ragok és szóképzők is mindennemű változásaikkal együtt, a mi által nem csak nyelvünk belső alkotásaival ismerkedünk meg, hanem annak minden elemeit, a törzsökzókat épen úgy, mint a származtatási vagy ragozási szótagokat, összegyűjtve leljük szótárunkban.

Egyes szóknál, milyen közönséges grammaticai szabályok s mint adassanak elő: a szótár dolgozását eszközlő társaságnak elveitől függ, s azt, minthogy nagy grammatikánk még nincs, itt előre meghatározni nem lehet. A szótárírók azonban itt se felejtsék, hogy a nyelvnek és szavainak nem alkotói, csak történetírói; különben pedig a jót javallni, a roszat kárhoztatni lehet is, kell is.

A szók különösebb grammaticai tulajdonainak meghatározása már szorosabban kivántatik. Meg kell tádniillik határozni, melyik szó miféle beszédrész, név-e, ige-e? s továbbá fő- vagy melléknév-e? cselekvő vagy szenvedő ige-e stb. Mert ettől függ mind a nevek, mind az igék ragozása.

Nyelvünkben a ragozás igen egy- és szabályszerű; vannak mindazáltal eltérések, melyeket szabály alá vonni lehetlen; ezeket tehát minden szónál följegyezni szükséges, és ugyan a) a főneveknél 1) a szenvedő ragát mindenkor ki kell tenni ekképen: fa, fát, vár,-at; hab,-ot; üst,-öt; szék,-et stb. 2) Ki kell tenni a többes szám ragát is, valahányszor a többes hangzóval, a szenvedő pedig a nélkül formáltatik, p. o. bárány, szenvedő: bárány-t, többes: bárányok.

b) Az igéknél szükséges följegyezni 1) a jelentő mód jelen idejének első személyét akkor, midőn az igetörzsök vég szótagában i hangzó vagyon, p. o. sír-ok, csíp-ek stb. **) 2) A jelentő mód mult idejének harmadik, néha midőn eltérnek, első személyei ragát p. o. ad-ott,-tam. 3) A parancsoló mód egyes számu második személyét, p. o. ad,-j; vess, vess; vált,-s. 4) Az

óhajtó mód félmultja s a határtalan mód a na vagy ne, és ni ragok elé néha hangzót vesznek, az ilyeneket is föl kell jegyezni p. o. mond-ana; mond-ani. Azonban itt elég kettő közül csak egyet jegyezni meg, minthogy egy szabályt követnek.

A névmások ragozásai szinte helyet foglalandanak a szótárban. A melléknév hasonlításai ellenben csak ott tétetnek ki, hol a szabálytól eltérnek; mint: szép, szebb; nagy, nagy-obb.

A mi a rendhagyó szókat illeti, azoknak eltérései elmaradhatatlanul följegyeztessenek.

A szószerkezet általánosabb szabályai szótárban nem adhatnak elő; vannak mindazáltal e részben is oly észrevételek, melyeket egyes szóknál megtenni szükséges p. o. ki személyt, mely tárgyat jelent; továbbá, mely ige mi ragu nevet vagy névhatározót kiván maga mellé, p. o. tartani valami-től, élni a magáé-ból, isten-t félni, haza felé menni. Az efféléket tanácsos lesz, rövid példák által felvilágosítani.

A nyelv s egyes szavai grammaticai tulajdonainak fejtésében ügyelettel kell lenni a nyelv régiségeire, s a nevezetesebb változásokat röviden megemlíteni, vagy csak érinteni a kevésbbé nevezetest.

A szók helyesírására a társaság nyelvszerkezet-szabályai szerint tartassék. *) Ezenkívül vannak némely főbb szabályok melyeket szinte szem előtt kell tartani, p. o. hol a származás világos, ott nem szabad annak ellenére a szokáshoz állani, p. o. némi nemű jobb, mint némű nemű; hol nem világos a származás, ott a szokás szab törvényt, p. o. édes jobb, mint ídes. A hol sem egyik sem másik nem utasít, ott a széphang határoz. Szükség azonbann a különböző leírást, p. o. ismer, esmer, ösmer, megemlíteni s az elfogadottnak röviden okát adni.

A szók kimondásának különösebb meghatározása s a poetai mérték följegyzése, magyar szótárban nem szükségesek; mert szavaink kimondását tulajdon betüink legjobban meghatározzák, minél többet világszerte elfogadott betük nem létében kivánni nem lehet; a magyar mértéknek szabályai oly egyszerűek s oly kevesek, hogy azt minden szónál különösen följegyezni nem érdemes, miután a magyar szók mértéke főkép az accentusok helyes fölrakásától függ, mire szótárírónak ügyelni különben is kötelessége.

A mondottak szerint szótárunkban egy oly teljes és tökéletes grammatikát fogunk bírni, melyet semmi egyes grammaticai könyv ki nem pótolhat.

A szók valódi értelmét s erejét a nagy szótárnak kell legfontosabban el- s meghatároznia. A magyar szók értelme ne idegen megfelelő (a legszükségesebb helyeket kivéve) hanem magyar szók által határoztassék meg; idegen megfelelő szók által azért ne, 1) mert ritkán felel meg egyik nyelvbeli szó tökéletesen a másik nyelvbelinek; 2) mert a megfelelő idegen szók értelmére s definitiójára ügyelés a magyar értelme meghatározásában könnyen félre vezetheti a szótárírót; 3) mivel kisebb német-, deák-, franczia-magyar, vagy viszont, szótárak különben is fognak készülhetni a magyar nagy szótárból.

Szükséges tehát, hogy a magyar szók értelme magából a nyelvből fejtessék ki, annak elemeiből állíttassék elő, és pedig vagy szoros definitio által, a hol az lehetséges, vagy körülírások, magyarázatok, a szavak tulajdonainak kijelentései által; az efféle puszta magyarázatok gyakran a szó teljes értelmét kifejezik. Egyébiránt a nagy szótár magyarok számára lévén írva, minden olvasónál feltehetni a szók némi nemű értését, melyet a nagy szótár egy kis utasítás által is tökéletessé tehet.

A mely szónak többféle értelme divatozik, annál meg kell jegyezni, melyik a saját s legelső értelem, s amennyire lehet, magyarázattal kisérni s fejtegetni, mint s miért vitethetett a többi értelmekre át. Hol az ilyen értelem-átvitelekben oly nagy ugrás van, hogy azt a képzetek rokonságából semmikép kimagyarázni nem lehet, a két vagy több értelmű szót, több külön szónak kell tekinteni. Ilyen szó: szeg, 1) secat; 2) valamit beszeg, limbo circumdat; 3) szeg, angulus; 4) szeg, clavus. Ilyen: ásó, 1) aki ás, 2) vas eszköz az ásáshoz.

Van szó, mely értelmét csak összeköttetésben változtatja, az ilyet mind előhordani lehetlen, a nevezetesb- és divatosbakat azonban, valamint a példabeszédeket, és saját szólásokat is a magok helyén elő kell adni, p. o. végén csattan az ostor, azaz, a dolgot vége határozza.

Az úgynevezett synonymák ritkán egy értelműek, legalább nem használtatnak egyaránt, p. o. von és húz csaknem egy, s még sem mondatik: megvonták a hajót, hanem: meghúzták. Az ily hasonló értelmű szók bármi kis különbözésének kijelölése egyenesen a nagy szótárt illeti, minthogy azt valami közönséges szabályok által meghatározni épen nem lehet.

A szók értelme meghatározásában sokszor minden körülírásnál többet ér a jól választott példa, kivált ha az valamely jó íróból vétetik. Ajánltatik tehát, hogy a szótárírók a szók értelmét minél sűrűbben példák által is felvilágosítani igyekezzenek.

Ide tartozik az is, hogy jegyeztessék meg, melyik szó minémű előadáshoz tartozik. Vannak tudniillik aljas tréfás kifejezések, melyekkel p. o. a költés főbb nemeiben élni nem szabad, és viszont; így péld. arcz helyett pofa csak aljasb nyelvben használható.

A szószármaztatás könnyen tévedésre s képtelenségekre visz, sz. Ágoston szerint: a szók eredetét kiki, mint az álmokat, jó szánta szerint magyarázván. A kimondás által a betük gyakran elcseréltetvén, csaknem lehetlen a szók való eredetéig feljutni, erőltetéssel pedig csaknem minden szót ki lehet a legidegenebb nyelvből is magyarázni. Etymologiát mindazáltal szótáríróknak elhagyni nem szabad; az által világosodik fel nyelvünk története, szavaink értelme, s új szók alkotására csak a szószármaztatás törvényeiből lehet szabályokat venni. Azonban a szók eredetének kinyomozásában a könnyenhivőség és túlságos kétkedés közt közép utat kell tartani, s inkább tudatlanságunkat megvallanunk, mint hibát tanítani.

A szók vagy gyökök, mint péld. rom, vagy származékok, mint romladék, vagy összetételek, mint vár-rom, le-ront.

Gyökszónak hivatik az, mely nincsen szóképző által alkotva. Az ily gyökszók vagy eredetiek vagy kölcsönzöttek. Ezek eredetéről, a természeti hang után képzetteket kivéve, alig mondhatni valamit, mert az ős régiség homályában vész el. Már az ily gyökszókról, akár azok a finn, zsidó, arab, akár a perzsa, mongol, török, tatár, akár tót, német, deák, görög nyelvvel legyenek közösek, legtanácsosabb ezen szabályt követni, hogy: hol a kölcsönzés akár nyelvünkbe, akár nyelvünkből világos, ott az kijelentessék; hol pedig eléggé ki nem mutatható, ott kétesnek maradjon a szótárban is, egyszerűen az jegyeztetvén meg, hogy ez vagy amaz magyar gyökszó, ez vagy amaz idegen nyelvvel közös.

A még divatos idegen szókat is, mint péld. status, philosophia stb. fel kell venni s megmagyarázni, ami alkalomul szolgálhat arra, hogy idővel helyettök magyar szó alkottassék. Néha az idegen szó nem azon nyelvből jön át, melynek tulajdona, p. o. piacz, az olasz piazza-ból van véve, noha eredetie a német Platz. Tévedés elhárítására a nagy szótárban ennek is föl kell jegyeztetnie.

A származék és összetett szóknál ki kell jelelni azon elemeket, melyekből összeállottak, hacsak a származás és összetétel könnyen-érthetősége azt szükségtelenné nem teszi, p. o. napvilág, híres stb. *)

Hogy szótárunk megszerezhető, olvasható, szóval, haszonvehető legyen, szükséges a rövidségre ügyelni.

A rövidség háromképen eszközölhető: 1) ha előadásunkat a lehetségig összevonva szerkesztjük, 2) ha a mondottakat nem ismételjük, 3) a többször előforduló szavakat rövidítve nyomatjuk.

Az előadás rövidsége abban áll, ha benne semmi fölösleges nincs. Erre nézve azonban inkább csak útmutatást mint szabályokat adhatni, és ugyan

1) Amely szót helyesen meghatározni nem lehet, ne törekedjünk azt hosszas körülírással elérni, mert ez többnyire nevetséges, sokszor lehetlen. A tudományok s mesterségek szavainál néha elég csak azon tudományt vagy mesterséget említeni, melyhez a szó tartozik, vagy főbb tulajdonságaikat; az efféle szók egyébiránt is egy különös szótárba tartozván.

2) A szók grammaticai tulajdonainak, vagy különböző értelmeinek felvilágosítására a lehetségig rövid példákkal éljünk, szükségtelenekkel pedig a szótárt ne terheljük.

3) Hosszas grammaticai vitatkozásokba ne avatkozzunk.

4) A szók meghatározására szükséges tárgyak rendéhez felettébb szorosan ne ragaszkodjunk, hanem tartsuk magunkat ahhoz, melyet az egyes szók minéműsége megkíván.

Vannak oly tulajdonok, melyek több szavakkal néha azoknak egész osztályával közösek; ezeket elég egy helyen elmondani s az olvasót oda utasítani, valamint a szók különösebb és csak némely szókkal közös tulajdonát is elégséges egy szónál előadni, s a többieknél arra hivatkozni. A szükségtelen ismétlés a többiek közt mellőztetik az által is, ha a ragozatoknál a törzsököt kihagyván, csak a ragokat teszszük ki, péld. hit-et, -e helyett: hit, hitet. Hol mindazáltal a törzsökben, ragozáskor, akár egy vagy több betüben akár a mértékben változás történik, a törzsök egészen kiteendő, péld. híd, hid-at; ló, lovat; hó, havat; vő, veje; derék, derekak; vet, vess; bocsát, bocsáss.

Igen sok hely kíméltetik meg az által, ha a grammaticai műszók s egyéb gyakran előforduló szók rövidítve nyomatnak, melyekre nézve megkívántatik, hogy az ily összehúzott szók egymástól különbözzenek, s hogy lajstromuk a magyarázattal együtt a szótár elébe függesztessék.

Előre bocsátván, hogy a nagy szótár írása két külön munkálatból, úgymint a szók teljes összegyűjtéséből, továbbá az egyes szók kidolgozásából áll: a társaság nem tartotta szükségesnek ez utóbbit az elsőtől felfüggeszteni; ugyanis a szók magyarázatához előre hozzá lehet fogni, és pedig ilyenképen:

1. Vétessék vezérkönyvül a m. tud. társaság által kiadott Zsebszótár; menjenek ennek minden czikkelyén végig az osztályok, mindenki kiírván belőle azon szókat, melyek vagy kizárólag hozzátartozók, vagy módosított, átvitt, alkalmaztatott értelemben jőnek benne elő. Ki levén így minden osztály jutványa írva, osztassék fel az, az értelem-magyarázat kidolgozása végett, az illető osztály tagjai között, kik mind azon czikkelyeket, melyek másokkal családi rokonságban állanak, egyetértőleg, tudományos megkülönböztetéssel fogják kidolgozni; ily egymásra ügyelő figyelmet fognak például kívánni ezek: inger, báj, kellem, kecs, kedvesség; vagy: ijed, rémül, retten, borzad stb.; vagy: elme, ész, értelem, okosság; indulat és szenvedély; öröm, kéj, gyönyör, elragadtatás, és száz efféle. Az ily felosztás után fennmaradó szók osztassanak fel azután osztálybeli különbség nélkül a rendes, és netalán vállalkozó tiszteleti és levelező tagok közt.

2. Aki osztályrészéből bizonyos számú szót kidolgozott, azt azonnal felolvashatja vizsgálat végett a kis gyűlésben a nélkül, hogy betürendet tartson, vagy arra várakozzék; tekintettel azonban azon szókra, melyeknek értelme, mint fenebb említtetett, egyebekkel összevetve határoztathatik csak el lehető legpontosabban.

3. Az így felolvasott s helybenhagyott munka, egy különösen e végre készült jegyzőkönyvbe úgy írassék, hogy a magyarázott szók mindenkor kitetszőleg vagy felül magánosan álljanak. Munka-egyszerítés végett a jegyzőkönyvnek csak egyik lapja írassék be, hogy betürendezéskor azokat elszelni, és így könnyebben sorozni lehessen.

4. Ami az így összeszedendő szók szerkesztését illeti, minthogy az még talán csak huzamosb idő lefolyta után kezdethetik meg, e kérdésbe a nagy gyűlés nem ereszkedvén, a jelen pontbeli határozat szerint intézendő munkálkodásnak minél elébbi megindítását a kis gyűlésekre bízta.

A, hangzó s egyszersmind legelső betü az Abc-ben, mely a nyelvünkben uralkodó hangosztály szerint a mélyekhez vagyis vastagokhoz tartozik.

A szokás két egymástól alaposan különböző a betüt ismer: zárt és nyíltat. A zárt, valamint a nyílt, ismét vagy rövid, vagy hosszú. Zárt rövid a van ezekben: harang, akarat; zárt hosszú ezekben: aara, amaara, a mi csak némely vidékek sajátja. A felső vármegyék, Hont, Bars, Nógrád stb. a zárt rövid a helyett nyílt röviddel élnek, s a magam nálok mägäm, harag häräg. Nyílt hosszú á van ezekben: kár, vár, tár; mely mindenkor vonással jegyeztetik. Az írói nyelv s míveltebb beszéd mind ezekből csak a zárt rövid a-t s a nyílt hosszú á-t fogadta el, vonással emezt, amazt vonás nélkül.

A vont á hosszú tagot tesz a versmértékben: ád, ár; a vonatlan magában mindig rövidet: hamar, magyar; de hosszút, ha utána ugyanazon szóban két mássalhangzó következik: adna, vannak. Ugyan ez törvénye minden hangzónak. A cz, cs, gy, ly, ny, ty, sz, zs, nem tesznek két mássalhangzót.

A zárt rövid a igen rokon a rövid o hangzóval. A régieknél Arad=Orod; Tihany=Tichon; Bihar=Bihor. Dunántúl: háza, látna helyett hallani: házo, látno. A mai írónyelvben is vannak példái az ily felcseréléseknek: álmadat, álmodot; lakadalom, lakodalom.

A, a betü jelenti 1) a hirtelen zaj által meglepettnek, vagy valamely váratlan esetre föleszmélőnek figyelmét vagy figyelmeztetését, s ilyenkor mint felkiáltó vagy figyelmeztető hang mind elül, mind utól tétethetik. A! harangoznak; amott a! ahon a! Hihetőleg ezen rövid a kapcsoltatott eleinte mutatóul s határozóul a nevek elejéhez is: a vár, a ház; amint ezeket némely vidékek maig is röviden ejtik. l. Az, a.

2) Jelent mindenféle indulatot és szenvedélyt, u. m. haragot, boszankodást, fájdalmat, csodálkozást, s ilyenkor hangja az indulathoz képest változó; de többnyire hosszú, vagy a h betünek gyenge leheletét is felveszi: ah! áh! hah! stb.

3) Jelenti az egyes 3-dik személyét az igéknél, vagy annak birtokát a vastag hangú neveknél (l. Ő.), de ezt nem mint eredeti, hanem az ő-ből hangrendesen elváltozott rag: ad-a, adt-a, adni-a; s a neveknél: kalpag-a, tor-a, vár-a. Az ily ragozatokban: ad-j-a, hí-v-a, ro-v-a, kalap-j-a, munká-j-a, ha-v-a, sa-v-a, a j és v segédbetűk.

Néha pedig, szükségtelenül, hihetőleg a késedelmes nyelv hibájából, a szók végéhez ragasztatatik: máj-a, zúz-a, tors-a, máj, zúz, tors helyett. Ilyenkor, minthogy értelmet nem változtat, el is hagyathatik.

Vég, fn. -et; jelent 1) határt időben és térben: világ vége, bot vége, vége az életnek. 2) Jelenti Magyarország határvidékét s a határőrzőket egyszersmind:

3) Rőfös portékákban valamely egészet, mint: vég vászon, vég gyolcs, vég posztó.

Bátor, -ort vagy bát-r-at; t. bát-r-ak, hasonl. -orabb vagy bát-r-abb. Jelent 1) maga erejében, tehetségében bízót, merészet, harczban s veszélyekben. Ily értelemben lett tiszteletneve Opusnak, ki Salamon s László királyok alatt híres bajnok volt. 2) Veszedelemtől mentet, s rokon értelmű a ment, mentes, biztos szavakkal; de ekkor inkább a bátorságos használtatik. 3) Bátor, kötőszó gyanánt használtatik ezek helyett: noha, bár, ámbár, jóllehet. Szokásban van leginkább a régieknél, s ráhagyást, megengedést, s megnyugvást jelent; mondatik ám-mal is: ámbátor. A híres Bátoriak nemzetsége s több helységek emlékeztetnek ezen szó régiségére.

2) Mint tulajdonító megfelel a nek a deák dativusnak, s felvevén a birtokragokat, az egyes és többes szám mind a három személyeinek tulajdonító esetévé válik:

Mondatik nyujtva is : nékem stb. Nyomosítóul felveszi a személyes névmásokat elül is : én-nekem, te-neked stb.

A nek hajdan nem változva állott a vastag hangúak után is : pokol-nek, halál-nek, Tuhutum-nek ; de a szokás nak-ra változtatta : pokolnak, halálnak, Tuhutumnak.

Től, névrag, fölveszi az egy birtokú személyragokat.

A mélyhanguak után tól-ra változik : kár-tól. A rövid hangzó (az i, u, ü-t kivéve) előtte hosszuvá lesz : eke, ekétől.

A szót, melyhez ragasztatik, az eredés tővévé, vagy a megindulás, eltávozás pontjává teszi, vagyis oly határvonallá, honnan valaminek eredése, távozása vagy távolsága méretik, pl. Ádámtól eredünk. Buda Pesttől 200 ölnyire van. Ily értelemben módosítja továbbá mind azon szók jelentését, honnan jónak vagy rosznak eredését várjuk vagy rettegjük; pl. Istentől jót várni. Félni a haláltól. — Használtatik a miatt helyett is! pl. nem alhatik a fájdalomtól = fájdalom miatt; nem lát a szemétől = szeme miatt; sok fától (fa miatt) az erdőt.

Rokon értelmű a ből és ról ragokkal, tőlök annyiban elhajló, hogy amaz a kútfő, emez az alap eszméjét kapcsolja a nevek értelméhez, a től pedig inkább az általános és kül vonaloknál marad.

Összetettnek látszik a ta (honnan to-va s tá-vol erednek) vagy tő, és el részecskékből, mely szinte távozást jelent : ta-el = től, mintha mondanók : tova- el.

Mér, cs. mér-sz. — mér-t. Jelenti 1) meghatározását a távolságnak és aránynak térben, 2) időben : ahhoz méri az időt; 3) meghatározását a mennyiségnek s ekkor vel ragot kiván, pl. itczével mérni a bort, sert stb.; 4) a súlynak : mérni valamely testet, hány font, mázsa stb. ; 5) árnak, bizonyos mennyiség vagy súly szerint valamit árúlni, pl. sert, bort mérni; 6)-hoz mérni, jelent : valamely személyt vagy tárgyat máshoz hasonlítani vagy szabni.

Fut, k. fut-sz. fut-ott; futtam tájdivat a szokottabb futottam helyett. Jelenti 1) embernek vagy állatnak a rendes lépésnél gyorsabb, erőszakosabb haladását; gyorsabb s nem oly általános mint a járás, kevesb a rohanásnál, egy értelműnek vehetni a szaladással; 2) híg testnek mederből, de sajátabbúl, edényből kiömlését, pl. fut a leves stb.

Használtatik cselekvőleg is : versenyt fut = versenyez, pályát fut = pályáz, s mind két esetben vel ragu szót kiván.

Romlik, romol, k. romlom, romlol, romlunk, romlotok, romlanak; vagy : romolok, (szokatlan), romolsz, romolunk, romoltok, romolnak; mult 3-d személy : romlott, vagy romolt.

Jelenti 1) valamely testnek bontakozását, pusztulását, aljasodását : 2) jelent szellemi, vagy erkölcsi megfogyatkozást, aljasodást : romlik a nép, a sziv.

Ered e szóból: rom; hozzá járul az ol szóképző, s lesz hangváltozással rom-ol; ehez járulván az ik, lesz öszvehuzva romlik.

Vesz, hiányos és rendhagyó cs. valamely dolognak elfoglalását, vagy általvíve, áron szerzését jelenti. Csak jelentőmód jelen ideje van : veszek, veszesz stb; egyéb módjait s időit a vő gyökből veszi v közbevetésével vagy a nélkül, ve-v-én, ve-end stb.

2) A parancsoló mód 2-dik sz. végy, mely vonatlanul szokottabb a többi személyekben stb. stb.

(M. Akad. Értes. 1844. 223—225. l.).

A nagy szótár hirtelen el nem készülhetvén, miután a legnehezebb részek még hátra vannak, úgymint a származtató, hasonlító és nyelvtörténeti, mint a melyekhez még a szükséges előkészületek nincsenek együtt, az Akademia által egy oly, csupán értelmező szótár fog kiadatni, mely a m. nyelvnek egyetemes szókincsét magában foglalja, nem zárván ki abból semmit, mi nyelvtanilag helyesen készült s bár mely ágán az életnek és tudománynak él és használtatik. Még a nem helyesen képzett, de az életben vagy egy és más tudomány körben felkapott szók is felveendők, nem különben, a nyelvfejlődése folytával értelmüket, változtatott szóknak régibb értelmök, sőt egyes íróknak bár nem helyeslendő, de jeles művekben előforduló kifejezései is, megjegyezvén azonban az ilyeneknél mindig, akár a képzési, akár az értelmezési hibásságot, mi által e szótár gyakorlati használatossága nevekedtével egyszersmind a nyelvtisztítására is üdvös hatást fog gyakorolni. Felveendők ezeken kivül az újra felélesztett régi szók is, valamint a tájszók közöl mind azok, mik bármely tekintetben magokat ajánlják. Végre felveendők egész kiterjedésükben a ragok és képzők minden lehető viszonyaikban.

Mi az értelmezést illeti, az magyar nyelven készítendő, és deák, német, vagy más nyelvű szó csak akkor és ott feljegyzendő, hol az a magyarázandó szó értelmileg bővebb felvilágosítására élesebb és szabatosabb meghatározására szolgál. Minthogy pedig számos szóknak, főkép pedig az igéknek értelme különböző mondatokban sokfélekép módosul, és saját árnyéklatokat veszen fel; de különben is az értelmezés a maga általánosságában nem lévén mindenkor képes elég élesen festeni a szó lényegét: a szükséghez képest példák is fognak az értelmezéshez adatni, szokott mondatok és szólásformák, sőt példabeszédek is : mikhez Kresznerics és Dugonics munkáiban bő anyagot találhatni.

A nyelvtani részt illetőleg feljegyzendő minden szónak, mely beszédrészhez tartozása, kivévén összetételeket, megemlítendők továbbá a szóknak mind azon sajátságai, mik az általános paradigmáktól eltérnek, végre a szókötési tulajdonságok is, mik ismét példák által legjobban kitüntethetők.

Ezek szerint e szótár a nyelvet annak nyelvtani és lexicographiai jelen állapotja szerint adván vissza, mellőzni fogja annak belső történetét, a szószármaztatást és nyelvhasonlítást és a dolog természeténél fogva csak egy részből fog állani.

Magát a készítésmódját illetőleg, ide fordítandók a nagy szótár részére készült és készítendő értelmezési dolgozatok; a szóanyag pedig a Társaság zseb-, táj- és műszótárain kívül tekintélyesb szó- és tankönyveinkből lesz öszveszedendő. E munkával a Társaság által a maga kebeléből választandó szerkesztő fog megbízatni. A szerkesztő köteles dolgozását időnként egy szinte a Társaság által választandó vizsgálóval közölni. A szerkesztő s vizsgáló lesznek kezesek a Tár-

saság előtt, a munkának az utasítás szellemében és formái szerint szorgalmatos és lelkiismeretes elkészüléseért. Osztályok és kisgyülés mindenben tartoznak a szerkesztő és ellenőrző vizsgálóknak segedelmére lenni, nevezetesen a műszók értelmezése és minden új képzési szó az illető osztállyal helybenhagyás végett közöltetik; ha pedig valamely tárgyra nézve a szerkesztő s vizsgáló meg nem egyezhetnének, a fenforgó kérdés eldöntése a kisgyülést illeti. Hogy a Társaságnak nyelvtani kifejezett elvei mindkettősökre nézve kötelezők, a mondottakból magában következik. A Társaság ilynemű szellemi, organicus és anyagi hozzájárulta mellett, e munkát magáénak fogja vallhatni, s ez leend az első valóban akademiai magyar szótár, s egyszersmind részét teendi a majdan elkészülendő Nagy Szótárnak.

Az első dolgozatok felolvasása az 1846. évi osztályülésekben történt, az osztálynak teljes helybenhagyásával.

Ugyanez évben a XVII. nagygyülés a kis gyülés javaslatára a csupán szoros-tudománybeli használatban levő műszókat a nagy szótárból kirekeszteni határozta.

I. Kivonat az 1847-diki Értesítőből. Kisgyülés febr. 8. (A nyelvtudományi osztály részére), 24. lapon: „Czuczor G. és Fogarasi J., amaz mint a nagy szótár szerkesztője, ez mint annak ellenőrző vizsgálója bejelentették, hogy ők túl menvén az utasításon, mely a szók kimerítő értelmezését, úgy a nyelvtani és szókötési viszonyok eléadását kívánja csak, az etymologiát is fel kezdék venni a munkába, s ennek felderítésére, hol szükségesnek látszik a szók más nyelvekkeli egybehasonlításába is bocsátkoztak; mely kibővítése a tervnek, miután több rendbeli, ekkép dolgozott szóczikk felolvastatott, köz helyeslést nyervén, kinyilatkoztatá a két megbízott tag, hogy e szerént közös munkával az eddig már elvégzett betüket kipótolandják, s az egészet így folytatandják, miáltal a nagy szótár nemcsak értelmező, hanem szónyomozó és öszvehasonlító is leszen. Az ülés kedvesen vevén a szerkesztők e dicséretes buzgóságát, melynél fogva feladásuknál teljesb és tökesletesb munkát adni vállalkoznak, azt, méltánylata mellett, a nagy gyülésnek is bejelenteni rendelte.“

II. Kivonat az 1851. Értesítőből. Kisgyülés nov. 8. (A nyelv- és széptudd. osztálya számára), 298. lapon: „Olvastatott a nagy szótári munkálatok mibenléte iránt kiküldött választmány (Hunfalvy Pál, Mátray Gábor, Toldy Ferencz) tudósítása az osztályhoz, melyből kitűnt, hogy az utolsó tudósítás óta a szótár a Hézag szótól a Ka-ig haladt elő, mely rész mintegy 8000 czikket foglal magában; hogy azokban már nemcsak az értelmező, hanem az utóbb bővített terv szerint a szófejtő és nyelvhasonlító elem is jóformán szerepel; sőt hogy ott, hol a szók rokonsága más, az elébbi betük sorában álló szókra vezetett vissza, ezek is bővebb kifejtést nyertek. Továbbá, hogy az idők, s a megbízott férfiak közbejött viszonyai által többször megszakadt munkálat sept. 1-től ismét rendesen, sőt kettőzött élénkséggel foly. Mi az etymologiai és nyelvhasonlítási fejtegetéseknek netán szabandó határokat illeti: hosszas tanácskozás után úgy nyilatkozott a választmány, miszerint leginkább a tudva, s a kétesen idegen szók, melyek több-kevesebb nyelvészek által s nem minden ok nélkül, idegeneknek tartatnak, óvatosan tárgyaltassanak és hódíttassanak a magyar nyelv eredeti birtokául; a nyelvhasonlítás pedig a rokon hangú és értelmű szók egymásmellett elsorolására szoríttassék: kivévén, hol az egyik vagy másik nyelvből vétel nagyobb kisebb bizonyossággal állíttathatik. E javaslatban az osztály megnyugodván, az a két szerkesztőnek figyelmébe ajánltatott.“

III. Kivonat az 1853-diki Értesítőből. Öszves kis gyülés január 31-dikén 10. lapon: „Olvastatott b. Eötvös József, Balogh Pál és Toldy Ferencz bizottmányi jelentésök a nagyszótári munkálatok mibenlétéről, melyszerént a munka 1851. nov. 4-től e hó végeig a Kancsal czikktől Meggörbeszt czikkig haladt, e részben 10,724 kisebb-nagyobb czikket foglal s a szerző jelenleg az egésznek ötödik hetedében munkálkodik; hogy továbbá e rész is minőségileg azon gonddal, alapossággal, beható és kiterjedt nyelvismerettel készült, melyet a társaság szerző eléadásaiból már ismer.“

IV. Kivonat az 1854-diki Értesítőből. Kis gyűlés febr. 6. (A nyelvtudományi osztály részére), 35. lapon: „Olvastatott b. Eötvös József, Balogh Pál és Toldy Ferencz megbízott t. és rr. tt. jelentése a nagy szótár mibenlétéről, melyszerint a múlt évi vizsgálat, vagyis 1853-diki febr. 1-től f. évi január végéig a „Meggörbeszt“ szótól az „Öröm“ czikkszóig haladott elő, e rész 6400 czikkből állván, s így kevesebből ugyan egy negyeddel a múlt évi dolgozatnál: de ami részint azon három havi betegeskedésnek tulajdonítandó, mely a folytonos munkálkodás következtében is fogta el a múlt évben a szorgalmas szerzőt, részint azon, a szótárírással szoros kapcsolatban lévő nyelvnyomozó munkásságnak, melynek gyümölcseit az osztály több kis gyűlési előadásokban vette, a miknek tárgyalása a szótárra magára csak a legnagyobb hasznú lehet. Különben több újabb czikkek figyelmes átnézése meggyőzte a bizottmányt a felől, hogy szerző ernyedetlen gonddal és lelkesedéssel folytatja művét. — Ezekhez Fogarasi János rt., mint megbízott munkatársa a szótárszerkesztőnek, jelentette, hogy harmadszor ment ez évben keresztül a munkán a H betüig, miután az akadémiai nyelvtudományi mozgalmak szükségkép hatottak a dolgozókra, úgy hogy mig egyfelül a hasonlító résznek nagyobb kiterjedés és beljebbható munkásság, úgy másfelül nagyobb óvatosság is jutott; reményli egyébiránt, hogy miután a később fölvett szónyomozó elem a most átvizsgálás alatt lévő részekben bőven van tárgyalva, a munka az ő részéről is ezentúl gyorsabban haladand. Az osztály e jelentések után az ügy mibenlétére nézve teljesen megnyugodott.“

Ezeken kívül évenként küldött ki az Akadémia bizottságot, mely a munkálat eléhaladásáról vala jelentést teendő.

Az „értelmező szótár“ fogalmához tartozik, hogy a szók érteményét minél szabatosabban körülírva meghatározza. E végre mindenek előtt a nyelv belső forrásait, nevezetesen a szók mind mai, mind ószerű vagy elavult, mind országos és tájbeli, mind népies és irodalmi divatát szemügyre kell vennie s felhasználnia, különös figyelemmel levén a közmondatokra, példabeszédekre, népdalokra, népmesékre, dajkanyelvre, melyekben bizonyos kifejezések és formák mintegy megcsontosulva változatlanul szállnak szájról szájra, korról korra által. Midőn tehát valamely szónak — legyen az sajátunk, közös, vagy kölcsönözött — egyedül elnevezési tárgya van kérdésben, azt közvetlenül és határozottan a belső nyelvszokás mondja meg, s tisztában lehetünk vele a nélkül, hogy akár rokonnal, akár idegennel hasonlítanók öszve. Ez a szónak egyéni önálló mivoltát illeti, s nem terjeszkedik tovább, mint azon eszmeképre, melyet elménkben eléidéz, pl. a fej, mint az állati testnek köz ismeretű alkatrésze, minden magyar ember előtt világos fogalomkép tűnik fel, ha nem gondol is rá, hogy mily magyar szókkal áll családi rokonságban, sőt az idegen fölöstökömöt is legott érti a nélkül, hogy tudná, vagy csak gyanítaná is, hogy a német frühstück-ből származott, ellenben az éjomét, tősgyökeres magyar létére, már csak bizonyos vidékeken ismeretes. Továbbá, midőn a szó bizonyos érzék által felfogható tapasztalati tárgyat jelent, milyenek az állati, növényi, ásványi testek, vagy különféle eszközök, müvek nevei, vagy egyszerű cselekvést, állapotot jelentő igék stb. az értelmezés szabatos és világos lehet, ha az illető tárgynak sajátságait úgy leírja, hogy azt minden egyébtől meg lehessen különböztetni. Az ily szókat más nyelveken is tökéletes szabatossággal vissza lehet adni, pl.

Az ily határozott tárgyakra vonatkozó szók tulajdon értelme minden nyelvben egyezik, tehát értelmezésök is ugyanazon körülírás által eszközölhető, vagyis amely meghatározás illik rájok az

egyik nyelvben, ugyanaz illik a másikban is. Ilyenekre nézve az „értelmező“ az idegen szótárokban foglalt érteményezéseket átveheti a magáéba.

De vannak minden nyelvben oly sajátnemű szók, kivált származékok, melyeknek más nyelvben ugyanannyit mondó másuk nincsen, hanem vagy szélesebb vagy szűkebb jelentésű, vagy egészen másnemű szóval adhatók csak vissza. Ilyenek:

a) azon szók, melyek valamely népnek saját ismerettárgyait jelentik, milyek pl. csak azon nép körében létező, vagy eredetileg ott támadt állapotok, foglalkozások, hivatalok, szokások, szertartások, viseletek, ételek, italok, nyavalyák, játékok, mulatságok, eszközök, szerszámok stb. nevei, melyek érteményei bizonyos idegenekéihez némileg hasonlóan ugyan, de nem azonosak, pl. főbíró, dúló, huszár, csikós, gulyás, csirás, pákász, csákó, gucsma, gatya, topán, tarhonya, gáncza, laska, tyúkverő, herőcze, ördöglomba stb., melyeket úgy kell értelmezni, hogy az idegen is világos fogalmat nyerjen abból. Ebben áll előnye az értelmező szótárnak a közönséges szótárok fölött, melyek midőn szót szóval törekesznek visszaadni, a valódi érteményt nem képesek szabatos világossággal meghatározni.

b) oly származékok, melyek képzőiknél fogva több fogalmat rejtenek magukban, s idegen nyelvre csak körülírva fordíthatók, milyenek nyelvünkben a tehető, míveltető, gyakorlatos, visszaható, belszenvedő igealakok, pl. üldögelhet, iratgathat, gondolkodik, kezeskedik, kanyarodik, hánykolódik, csendül, kondul, zörren, durran; általán a származékigék finom árnyalatai, melyekben nyelvünk páratlanúl, szintén bujálkodásig gazdag, és pazar.

c) a hasonneműek (synonymák), melyeket a hanyagabb nyelvszokás egymással fölcserélve használ, holott gyökeikre nézve árnyalatilag különböznek pl. ballag = kényelmesen, lassú léptekkel, mintegy billegve megy, járdogál; baktat = bukdosva bukdácsolva megy, mint a nyúl; kullog = magát megkunva, mintegy lesve, alattomosan lépdegel, mint a zsákmány után szimatoló farkas; kammog = tunyán, magát elhagyva, mintegy kamós, azaz görbült testtel mendegel, mint a kamasz vagy a mélázó komondor; sunnyog = magát megsúnyva, testét összehúzva, óvatosan, lassudan mozog. Így különböznek gyökre nézve egymástól ezen hasonló nemüek: barangol, csatangol, csutolál, csavarog, tekereg, kóborog, kóvályog, koslat, kósternyál, kószál, kóriczál, kalézol, kelekolál, kurittol, csámolyog, satrat, sertepertél, zulánbol stb.

Az emberi észjárás valamint a fogalmakat, úgy azok hangképeit is rokonítani szokta, vagyis, amelyek bizonyos közjegyben egyeznek, s ennélfogva egynemű fogalom alá vonhatók, ugyanazon szóval fejezi ki. Ez esetben az értelmezés föladata a rokonértemények észtani összefüggését, illetőleg származási egymásutánját és rendét eléadni. Első helyen áll a tulajdon értemény, azután következnek az átvittek, a képesek. Előbbi eredetű az anyagi, érzéki, mint a szellemi, erkölcsi, előbbi az öszszeszü (concret) mint az elvont, a természeti mint a mesterségi, pl. síp a) természeti hang, melyből lett sipít, sipog; b) sipító panaszos, kesergő, esengő hangú érzelelemnyilvánítás, honnan a sípánkodik vagy sopánkodik; c) ily hangot adó csöves hangszer, honnan sípol, sípos; d) csőalakú nyílás, kóros lik a testen, a sipoly származékban. Hasonlóan a szűr főnév a) = szőr, b) szőrből vagy szőrnemű durva gyapjuból kallott posztókelme, c) ily kelméből varrott ruha. A tulajdon értemény azon középpont, mely körül a többi forog, melyre bizonyos közjegynél fogva mindnyája visszavihető; de minthogy valamely tárgynak másmás jegyei szolgálhatnak hasonlítási alapul, gyakran történik, hogy az átvitt értemények egymással nem, csak a középpontival állanak viszonyban, s ezek a másod- vagy mellékértemények, pl. fej vagy fő, tulajd. ért. caput animalis: emberfej, lófej, borjúfej, disznófej, verébfej, varjúfej stb., melynek

I. egyik jegye a magas helyzet, tetőzet, honnan átv. ért. jelenti a) a kéznek, lábnak felső lapját: lábfej, kézfej, a innen ismét átv. ért. csizmafej, mely a lábfejet takarja, különbözésül a talpat, sarkat, lábszárt födő csizmatalptól, csizmasarktól, csizmaszártól, b) valamely kézműnek, állványos készítménynek tetejét, pl. oszlopfej, nyeregfej, c) vizek, erek, folyók eredeti helyét, mennyiben ezek fölülről alá folynak: Pinkafej, Szalafej, kútfej, Tapolczafő, Balatonfő, ellentéte az alattiságot jelentő tő, mely a fejhez képest legalantabb fekszik, pl. Marczaltő, Zsitvatő; innen átv. szélesb ért. kiindulási pont, pl. pályafő, honnan a versenyfutás kezdődik, hídfő, a híd eleje. Mint mértani magasságot jelentővel családi viszonyban állanak: fel, fén, féd vagy födél, s ellentétesei, le, len, lent, al, alant, láb.

Átv. képes ért. társadalmilag vagy erkölcsileg mások fölött, mintegy legmagasb polczon álló személy: ház feje, család feje, „a nemzetnek teste a nép, feje annak a király“ (Kisf. S.), főúr, főnemes, főpap. Ellentéte: alattvaló.

II. Második szembeötlő jegye a deréktól különváló, buczkós, csomós, tömör, zömök, gombnemű, hengerded stb. alak, honnan átv. ért. botfej, „minden botnak végén a feje“, szőlőfej, hagymafej, kukoriczafej, káposztafej, mákfej, gabnafej, szegfej stb.

III. Mint a léleknek, szellemi működések szerveinek székhelye, s mintegy tartalmazója átv. ért.: elme, ész, akarat, pl. okos világos fej; jó, rosz fej; kemény, makacs fej, rávetni valamire a fejét = akaratát rászánni. Tartalmazó a tartalom helyett. Innen a) mint lényeges, legnemesebb rész, az egész emberi lényeg, azaz személy, egyéniség helyett: szegény fejem! me miserum! fejedre szóltál, tenmagad ellen; fejenként, egyenként, személyenként; b) helyettes valami, mely mintegy képvisel, személyesít valamit: kölcsön fejében adni, adósság fejében fizetni; ajándék, barátság, ingyen fejében, szégyen fejében, vagyis szégyen megváltására, kikerülésére, falu fejében = helyett, „falu fejében nem mindig tanácsos kardot rántani“, (közm.) c) mint az életszervek központja, jelenti magát az életet: fejét koczkáztatja, fejére halált mondottak, fejemet merném rátenni, fejemre fogadok, nem félti a fejét, fejét vették.

Íme így folynak egymásból, és függenek öszve a szók érteményei! Különösen ama vázlatos érteményezésből kitetszik, hogy a fejnek a) magas helyzete b) alakja, c) belső lényege, szervezete szolgál érteményezési alapul, melyekből a többi átv. és képes értemények szétágazva származtak, s azokat végelemzésben az illető testrésznek mint szemmel látható tárgynak tulajdon értelmére lehet és kell visszavinni.

Ezen alapon értelmezendők a fej származékai is:

fejes, a) aminek tulajdon ért. állati feje van, b) aminek, átv. ért. fejhez hasonló buczkója, alakja van: fejes bot, fejes szeg, fejes káposzta, saláta, c) a fejben székelő léleknek, illetőleg kedélynek makacs, magát megkötő tulajdonságával bíró: fejes gyermek, fejeskedik, makacskodik, fejesség, makacsság. Ellentéte fejetlen a) aminek állati feje akármily okból hiányzik b) buczkótlan, csomótlan, fejetlen gabonaszár, szölővessző, fejetlen káposztatorzsa, fejetlen bot, szeg, c) erkölcsi, társadalmi fej nélkül való: fejetlen nép, ország;

fejedelem, átv. legfelsőbb hatalmat gyakorló személy valamely nép, ország fölött; rokonai: felség, felsőség, fenség, fensőség;

fejel, átv. a lábbelinek azon részét csinálja, mely a lábfejet takarja; s mennyiben a fej régiesen fe, innen fėk = lófejkötő, capistrum;

fejez, a) tulajd. vagy átv. értelmű fejet levág, lemetsz; embert fejezni, mákot, gabonát fejezni; b) befejez = valamely műnek, munkának mintegy fejét, födelét, fölét elkészíti s bevégzi. Ettől különbözik a kifejez, melynek gyöke nem a caput, fej, hanem azon fej, melyből fejlik, fejt, fejteget származnak, s rokona a fes feslik, mert kifejezni magát vagy valamit = gondolatát vagy valamely eszmét világosan, mintegy burkából kifejteni, latinul explicare, exprimere, németül ausdrücken, azaz átv. ért. mintegy héjából kifejteni, kinyomni, kiválasztani, tehát az elválasztásra vonatkozó fél, vel, vėl családhoz tartozik, valamint a fejsze, mint vágó, hasító eszköz, (securis a secando), és a fej ige, mely a tejet kifejti, kiválasztja a tőgyből.

Az értelmezés egyik fő segédeszköze, sőt kelléke a szócsaládosítás. Alig van szó, melynek a maga nyelvében családtársa nem volna. A családi szók egyenes vagy oldalágon rokonok; amazok bizonyos változatlan gyökből vagy törzsből folynak ki, pl. a rom gyök *) származékai: romb, romos, romtalan, romol, romlik romt (ront), romgál (rongál), romcs (roncs), romgy (rongy), melyekből ismét fióksarjak fakadnak: rombol, rombolás, rombolgat, romboló, rontás, rontó, rontogat, rongdálás, roncsol, roncsos, rongyos, rongyosodik, rongyolódik, rongyász stb.

Az oldalági rokonok némi saját jegygyel bírnak, de gyökeik vagy törzseik mind bizonyos alaphangban, mind alapfogalomban egyeznek, pl.

A szónemzetségek ismét rokoníthatók, mennyiben alaphangra és érteményre hasonlók, péld. a föntebbiekkel azon g—r, gy—r gyök hanguak, melyek a kerekdedhez hasonló görbe alakra vagy mozgásra vonatkoznak:

Az idegen nyelvekből kölcsön vett szók egyenes ágon szintén eresztenek családi rajokat, magyaros képzők által, pl. czégér (zeiger), czégéres, czégértelen, czégérü, czégérez, czégérezés; iskola, iskolai, iskolás, iskoláztat, iskolátlan; patak, pataki, patakú, patakos, pataktalan, patakzik; de ezek idegen eredete már onnan is gyanítható, hogy oldalágu rokonaik nincsenek, mennyiben gyökeik alapérteményre nézve más magyar szókkal nem családosíthatók, pl. a hóstát, palajbász, formondor, igrecz, ámbár mind elő- mind utótagjokra nézve több magyar gyökhöz, illetőleg képzőkhöz hasonlók, de minthogy azokkal érteményi rokonságban nincsenek, idegen eredetöket legott elárulják, ha nem tudnók is, hogy a hóstat = vorstadt, a palajbász = bleiweisz, a formondor = vormund (er), az igrecz = szláv igracz, azaz, játszó, különösen hangszeren játszó, mert igrati = játszani.

Ha az anyaszó önálló, világot vet s mintegy saját bélyegét üti leányaira, pl. tör, törés, törött, töretlen, tördel, törtet, töredék, töredékeny; ha pedig önállással nem bír, vagy elavúlt, akkor érteményét a rokon érteményű származékok öszvegéből vonjuk el, pl.

A részletek ilyetén öszveállításából kitűnik az alapértemény, mely valamennyinek közös jegye, mint a fölhozott családokban a gömbölyű, dudorú, kerek alak. Innen sarjadznak ki a fajok, alfajok, és fajták, melyek öszvesen egy nemet képeznek, s a megállapított belső nyelvszokásból ismerhetők meg, péld. hogy a maga nemében más a gomb, mint a gömb, más a gombócz, mint a gömböcz, más a gombolyag, mint a gömbölyeg, valamint a növényismében különböznek fajra nézve ezen egyneműek: tök, uborka, dinnye; makk, mogyoró, dió stb.

Ebben áll a szók belhasonlítása, mely szerint a rokonhangu és érteményü szókat bizonyos gyökre viszszük vissza, mi annál világosabbá teszi az egyes fajok jelentését, minél népesebb a család, melynek tagjai közé számítvák; s ez esetekben külhasonlítás és rokonítás nélkül is tisztában lehetünk velök, mint a fentebbi példák mutatják.

Különösen az úgynevezett belső hajlítás, belalakulás igen terjedelmes szereppel bír a szóképzéseknél a magyar nyelvben. Ezen belső hajlítás alatt különösen azt értjük, midőn legkisebb hangbővülés nélkül, sokszor pedig e mellett is a gyökben vagy törzsben leginkább csak az önhangzó módosulata (mélyebbre vagy magasbra változása) által állanak elé új vagy módosított fogalmakra új szók, még pedig gyakran igékből nevek és viszont. Ilyenek ér (valet) és ár (valor, pretium), csap és csép, láb és lép, vál és fél (honnan válaszol és felesel is), leng és láng, rág és vég stb. Különösen ezek öszveállításában kitűnő munkásságot fejtett ki Lugossy József társunk „Hangrendi párhuzam ezer példában“ czímű munkájában, ki általán nagy mestere a családosításnak. Vele csaknem egy időben értekezett e tárgyban egy másik jeles nyelvészünk Ballagi Móricz is.

Mi kezdettől fogva ezen szellemben munkálkodánk.

A hasonlításnak különös segédforrásai a táj- és elavult szók. Amazok csak bizonyos tájakon divatoznak s a deréknyelvben szokatlanok, és pedig 1) melyek tudtunkra bizonyos tájnak saját képezményei, mennyiben egyes vidéknek különös tapasztalati, gyakorlati, életnemi stb. ismeretei levén, azok elnevezésére külön szókat szükségel, pl. a hegyes tartományban lakó székely a nagy ereszkedőkön váluszabásu fátalpat tesz a kerék alá, s azt az attól vagy alap törzstől alabor-nak nevezi, mire a síkföldi magyarnak szüksége nem levén azt nem ismeri; ellenben a Tisza, Duna melléki hajósok alattsága, hosszú vontatókötele, mely nagyjában a víz alatt nyúlik el, a hegyes vidéki magyarság előtt ismeretlen szó, valamint általán a hajósok és halászok számos műszavai. Így az ergetyűt csak a hegyi, péld. tornai, gömöri magyarok használják, kik a levágott fákat a hegyről leeregetik, lecsúsztatják rajta, vagyis ergetyű = eregető, faeregetésre való hegyoldali öblös lejtő. A csalamádé szót azon vidék lakosai képezték, hol a málét, azaz kukoriczát takarmányul sűrűen termesztik, s eredetileg csadaj-málé, azaz, csadajos, csádés, sásos málétermény. Mindezek gyökei vagy egyes részei a deréknyelvben közismeretüek, csak mint származékok vagy öszvetételek egyes tájak sajátai, s mint ilyenek viszonyosan fölvilágosítják egymást.

2) Némely tájakon a nemi (genericum) szókat a fajiaktól (specificum) szabatosabban megkülönböztetik, s e végre saját szókkal élnek, pl. a tövis vagy tüvis a köznyelvben jelent tűféle hegyes szúrós kinövésű terményt, cserjét: tövisbokor; különösen annak bökőczéjét is: tüvis ment a lábába; holott a tüvis eredetileg melléknév = tűs, tüves, t. i. növénynem, melynek második érteményét szabatosabban adja a balatonmelléki akics vagy ákics, melynek gyöke ak megvan a tűs akácz, mátyásföldiesen akacs, agacs nevekben, és az akad, akaszt igékben, minthogy az akicsnak tulajdonsága, hogy a vele érintkező testekbe akad, honnan átv. ért. akácziós ember a székelyeknél, aki másokba beleakadni, belekötni szeret, és aklálni, öszveaklálni valamit = imígyamúgy öszveakgatni. Rokon vele az ék, valamint a hellen ἀκή hegyél, ἄκις akics, ἀκάζω hegyesítem, a latin acus tű, acies, acutus, acinaces.

3) Néha a tájnyelv másmás gyökből képezi saját szavait, pl. a közösebb divatú töpörtő v. töpörtyű, töpik, töpörödik igéktől vette nevét, mennyiben az = tüzön megtöpött, töpörödött, vagyis higabb részeitől elpárlás által megfosztott szeletes, koczkás szalonna, háj stb. rostja, tömöttebb, szilárdabb alkatrésze; ellenben a szűkebb divatú pörcz egy gyökről származik a pörgöl, pörzsöl, pörnye szókkal, mert a pörcz = tüzön pörgölt szalonaszelet v. koczka, a kecskeméttájéki kurczina pedig vékonyhangon ejtve kürczine, változattal görczine, az égetésre, sütésre vonatkozó

görjed, görhön, s a fordított rög, rögtön (hevenyében), rekkenő, rögvel, regvel szókkal egy eredetű. Tehát a töpörtű elnevezésének alapját az okozat, az eredmény t. i. a töpés, megaszás teszi, a pörcz és kurczina-ét pedig az okozó ok t. i. a tűz, égés, pörgölés, görjesztés, honnan szabatosan véve ennek felel meg a latin cremium (a cremo), melyből a német Krammel; továbbá a tót skvarek, pörcz, skvarit pörkölni,

4) Néha valamely szűk zugban rejlő tájszó világot vet oly közös szóra, melyről azt véljük, hogy csupán csak valamely idegen rokon nyelvből fejthetní meg, pl. iker, gemini, azaz kettős rokona a kettőt jelentő török iki, melyről eddig azt tartottuk, hogy nyelvünkben nincsen családtársa, holott van, és pedig olyan, mely az iker jelentését kézzelfoghatólag fölvilágosítja t. i. az iker régiesen hangváltozattal: ükör, üker; úgyde a vasvármegyei Őrségben él a népnyelvben üklü v. üklely, mely jelent két ág által képzett közt, pl. szekérrúd üklüje, mely a tengely alatt kétfelé ágazik, ágas ükleje mely az ágas végén V alakban ketté válik, tehát elemezve = üklő, az elavult üklik (geminatur) igétől.

5) Némely szók és kivált ragok eredeti alakjokat a tájnyelvben tartják meg, míg a deréknyelven elváltoztatják pl. a vel, nál a palóczos szójárásokban nem alkalmazkodnak a hangrendhez, mint: kapával, villával, nappal, herczegnál, püspöknál; így verénk (verünk), kerténk (kertünk); hogy pedig ezen alakok eredetiebbek, onnan tünik ki, mert a deréknyelvben is amazok személyragosva vel-em, nál-am nem nél-em, s ezekben az en és em első személynévmás rejlik: ver-en-k, kert-em-k. Ellenben a tájejtés a szókat gyakran kivetkőzteti eredeti alakjaikból, s valóban elrontja, illetőleg elkoptatja, pl. hőbölygő = hóbolygó, küttyü vászon = kittöl v. (kettöl) vászon, kivált a ragokban és képzőkben pl. magávó, hatómás, = magával, hatalmas. Ily tájszók korcs volta abból látszik ki, hogy magukkal nem következetesek, mert aki így beszél: magávó, hatómás, nem mondja: vóm, v. vém, hanem, velem, nem mondja: hatóm, hanem, hatalom. Ezen tájbeli szórontást azért is szemmel kell tartania az értelmezőnek, mert helylyelközzel a deréknyelvben is eléfordul pl. gyüszű = tüszű, tűző; bódúl, bódí = boldul, boldi.

Az elavúlt szók többfélék a) számos gyökök, és törzsek; melyek hogy hajdan önállóan is divatoztak, származékaikból kitünik, mint: az üdvös, üdvöz, üdvözöl törzse: üdv, s ennek gyöke üd; az olvad törzse: olv, olu, s ennek gyöke: ol. Ezek közől némelyek csak a derék- vagy irodalmi nyelvből vesztek ki, de még itt-ott él velök a tájszokás, pl. sű v. süv a székelyeknél = sógor, es régente = jusjurandum, melyből a mai eskü származott, de Csallóközben még hallani: sok esre, hitre adják, azaz esküvel erősített igéretre, hitelre; b) képzett és öszvetett szók, pl. hiedelmez = hivesít, a hí v. hű gyöktől, melyből hives v. hüvös származott; folnagy = majorosgazda (villicus, villae praefectus), folnagyság, folnagykodik, mint: hadnagy, várnagy, násznagy, melyből értelmezhető a folu v. falu, azaz, több folból (majorból), mezei, gazdasági lakból álló helység. c) melyek eredeti érteménye átv. értelemben elváltozott, pl. apol, régen = csókol, még Molnár A-nél is, holott ma megnyújtva ápol = gyöngéd bánásmóddal gondját viseli pl. a gyermekeknek, betegnek, szegénynek; t. i. gyöngéd, szeretetteljes gondoskodásnak, bánásnak természetes módja, szokása az ölelgetés, csókolgatás, s jelentése helyett ma már csak amaz divatozik. Ezen érteményben egyezik vele a Szeged tájékán szokásos ajnároz = ápolgat, s e két szó öszhaasonlításából okszerűleg állíttatni, hogy mindkettő a szájnyílást, szájkarimát, szájgyűrűt jelentő aj-(ajak)-ból származott, t. i. ajol = szájjal érint, mint, ölel, karol, markol, körmöl, vállal, nyelvel, = ezen testrészekkel illet, érint, fog valakit v. valamit, melyből a j-nek szervrokon v-re változtával lett av-ol, s ebből ap-ol. Hasonló észjárás szerint azonosítvák a száj és csók a hellen στόμα és στομάτιον, a latin os és osculum, a szláv huba és hubicska szókban. Valamint más részről nyílásra vonatkoznak a magyar aj és ajt, ajtó, a latin os és ostium.

Az eddig előadottakból következik, hogy a szók helyes érteményezésére szükséges a szóelemzés is, t. i. azon elemek fejtegetése, melyekből a szók alkotvák. Ezek között főhelyen áll a tőelem, vagyis a gyök, melyben az alapértemény rejlik, azután a képzők, melyek a gyökhöz új-új eszméket kötvén azzal egy szervezetes egészet alkotnak. A gyökök és származékok legszorosb belviszonyban állanak egymással, melyet a közös alapérteményből lehet megismerni, t. i. amely származékok ebben egyeznek, azokról észszerűleg állíthatjuk, hogy ugyanazon gyöknek kisarjadzásai, ellenkező esetben a gyökök csak hangra nézve azonosak vagy hasonlók (homonyma) de érteményre egészen másneműek, pl. a pörcz, pörköl, pörzsöl, pörnye, pörs, pörsen, pörsedék (pustula = ustula, ab uro) szókban a pör tűzre, égésre, gyulladásra, tűzszínre vo-

natkozik, s oldalrokonai azon par, per, pir, por, ver, vir, vör, melyekből parázs, pėrėg, (elėgett vas salakja), pergyő, égető napos szabad égaly (apricum), pirít, piros, porgol, porít, verő (fény) égető sütő nap, verő-malacz = sütnivaló, veres, virad, vörös eredtek, különböznek tőle a más-nemű par, per, por, pör, mint körös alakot vagy keringő mozgást jelentő származékok gyökei, milyenek: pörög, pördül, pörge, peresztén, parittya, paracskó vadat körülfutkosva fityésző ebfaj, portyáz, melyekhez oldalágon rokonok a fer, for, för, fur, ver, vir, mint körös mozgásra vonat-kozó származékok gyökei; milyenek: féreg, férgeteg, férgetyű, forog, fordul, förgetyű, furó, fű-rög, fürge, verőcze, virgoncz, és a körül-takarást jelentő bérke, bőr, borít, burok, burkol tőelemei: bér, bőr, bor, bur.

Ezen alapon nyugszik a szófajok, szónemek, és szóseregek meghatározása, valamint több hasonszók (synonyma) elemzése is, melyek gyakran hangra nézve más-más tőelemből erednek, de ugyanazon vagy rokon alapnézetből indúlnak ki pl. kukacz, féreg, hernyó, pėrge, pondró, giliszta, mely állatkáknak közös tulajdonságuk, hogy gerincztelen gyűrűs testeiket ösz-szegöngyölgetik, zsugorítják, hogy forgékonyak, tekerődzők, miszerint, kukacz = kis kuko-rodó, gugorodó, a forgó, tekeredő kukorához v. gugorához hasonló állatka, féreg = testét fer-gető, forgató; hernyó = gernyó, gornyadó, magát görnyeszteni szokó, horgadó, s rokona a her-vad, horvatag, a minek bőre, vagy levele, szirma, héja öszvezsugorodik; pėrge (szalonnaféreg) pergő, perdülő; pondró = bondorodó, pendergő, penderedő; giliszta = golyózta, golyósodó, golyóként öszvetekeredő.

De vannak oly azonos értelmű szók is, melyek bizonyos határozott dolgot jelente-nek, de más-más körülményről véve pl. málé (zea mays) Maldivae vagy Male Dive szigetektől, mint ősi hazájától, máskép: törökbuza, mennyiben közvetlenül a törökök hozták be; tengeri, mert csakugyan tengeri szigetekről származik, különben is a távolfekvő tengeri vidékekről ide származott állatokat és növényeket így szokta jellegezni a magyar: tengeri nyúl (cuniculus), ten-geri baraczk (malum armeniacum), tengeri köles (milium solis), tengeri szőlő (ribes) stb.; végre ku-koricza = kis kukorához azaz hengerkéhez hasonló terménye a máléféle növénynek.

A szók érteményének helyes meghatározására nem kevésbé szükséges a képzők je-lentésének tudása, melyet csak úgy érhetünk el, ha inductio útján az egy képzőjű szókat öszve-hasonlítjuk, s belőlök, ami közös, elvonjuk, pl. az atag, eteg-féle melléknevek ad ed képzőjű önható törzsigékből fejlődtek ki, s jelentenek hajlamot, képességet, tehetéket (anlage), könnyűsé-get, készséget azon állapot vagy cselekvés gyakorlására, melyet a törzsige fejez ki, pl. lankatag, hervatag, olvatag, ingatag, viszketeg, reszketeg, csörgeteg, förgeteg, = ami lankadni, hervadni, olvadni, ingadni, viszkedni, reszkedni, csörgedni, förgedni természeténél fogva hajlandó, kész, képes, vagy szokott.

Az induction alapuló elemzés által vagyunk képesek azon finom árnyalatokat meg-határozni, melyek ugyanazon gyökszó körül vagy hátterében mintegy szétsugároznak, pl.
for, forog, forgat, fordul, fordít; csör, csörög, csörget, csördül, csördít, csörren, csör-rent, csörtől, csörtölődik;
köt, köthet, köttet, kötöz, kötözhet, kötöztet, kötöget, kötögethet, kötögettet, kötöz-ködik, kötölődik, kötölődhetik, kötölődzik; melyekkel szoros viszonyban állanak a belőlök származott nevek: kötés, kötet, kötözés, kötögetés, kötözködés, kötölődés, kötény, kötel, kötő, kötelék, átv. ért. kötekedik, köteles, kötelez, kötelezés, kötvény, kötelezvény stb.

Ugyanazon úton jövünk rá, hogy az ít öszvetett képzőjű áthatók jelentése: olyanná tesz, amilyet a törzsszó jelent: sárgít sárgává, feketít feketévé tesz, s párhuzamos társa az önha-tókat képző, úl, ül, az az, olyanná lesz, amilyet a törzs jelent: sárgul sárgává, feketül feketévé lesz. És így az elsőnemű képzőben az olyanná tevés, a másodikban az olyanná levés fogalma rejlik.

Mennyiben valamely gyökből több származék képződik, a legközelebbi nemet (ge-nus proximum) az illető gyök vagy törzs, a határozott fajt (differentia ultima) a közvetlen képző teszi pl. ezekben: törés, töret, törött, töretlen, törtet, tördel, töredék legközelebbi vagy köznem a tör, melynek fajai az és, et, ött, etlen, tet, del, edék által határozódnak meg. Ez a családi belvi-szonyra vonatkozik, melyben a fajok ujabb alfajokat eresztenek: töréses, töretű, törötten, töret-lenül, törtetés, tördelés, töredékes, töredékeny, töredékenység.

De a képzős szó a családi belviszonyon kivül egy más viszonyban is tekinthető, t. i. mint magában önálló egyed, mennyiben azon nyelvbeli minden más szótól különbözik, melyeknek gyöke, illetőleg törzse úgy viszonyulik a képzővel, mint az öszvetett szó fő részei egymással, me-lyekről világos, hogy az előrész, mint faj, szűkebb, az utórész, mint nem, tágabb fogalmu, vagyis amaz határozó, emez határozandó valami pl. szűrdolmány, nem posztóból, nem selyem-

ből, nem vászonból stb. hanem szürkelméből való dolmány, itt a szür jelenti a kelmefajt, a dol-mány a ruhanemet; ellenkezőleg: dolmányszür = nem köpenyeg-, nem subaszabásu, hanem dolmányforma szűrruha, hol a dolmány-szabás faji, a szűr öltönynemi elnevezés. Hasonlóan a képzős szóban, (mely végelemzésben szintén öszvetett), a gyök vagy törzs jelenti az egyedi fajt, mely által az minden más szótól különbözik, a képző pedig a nemet, mely alá az illető gyök vagy törzs tartozik, különböződésül más nemekből, pl. hegy-ség, hegy-i, hegy-es, hegy-etlen, itt a hegy (mons) önálló fogalmu valami, mely minden egyébtől különbözik, a ség, i, es, etlen pedig oly képzőnemek, melyekhez a képzős szók több másokkal együtt tartoznak; t. i a hegység azon neműekhez, melyek képzője ség ság bizonyos nemű terjedelmet, sokaságot jelent, mint, erdőség, mezőség, síkság, pusztaság, rétség, rónaság, stb. a hegyi az i képzőjűekhez: erdei, mezei, síki, pusz-tai, réti, rónai; a hegyes az es képzőjűekhez: erdős, mezős, síkos, pusztás, rétes, rónás; a hegyet-len a hasonneműekhez: erdőtlen, mezőtlen, síktalan, pusztátlan, réttelen, rónátlan; tehát az érte-ményezésben az illető képző jellentését, mint állítmányt kell körülírva eléadni, s a gyökre vagy törzsre viszonyítani pl. hegység = egymással öszvekötetésben álló, egy folytonos terjedelmű egészet képező hegyek sokasága, öszvege. Tudnivaló, ily értelmezésben fölteszszük, hogy a ha-tározó faj ismeretes, különben ráutalunk, pl. vesd öszve: Hegy.

Midőn egy a képző, ez a határozandó legközelebbi nem, pl. köt-öz = ismételve, folyto-nosan, gyakran, vagy több valamit köt, mennyiben ezen képzőnek és több rokonmásainak egyik jelentése: ismétlés, folytatás, gyakorlás; ha pedig több a képző, akkor a nemet az utolsó mu-tatja a többi pedig a gyökkel együtt egy törzset képezve, jelenti a határozó fajt, pl. kötöz-és = cselekvés, mely által vagy midőn valamit kötözünk; kötözget-és = cselekvés, mely által vagy, midőn valamit kötözgetünk; kötelez-vény, oklevél, okmány, melyben valaki bizonyos szó-adás, igéret, fogadás teljesítésére kötelezi magát.

Ha valahol, a képzők értelmezése körül van azon tehetségre szükségünk, melyet nyelv-érzéknek hívunk, mert ezek annyira belajságai a nyelvnek, hogy gyakran más nyelven min-den árnyalataikkal szabatosan alig, vagy épen nem fejezhetők ki pl. az es, os, ös melléknév-képző, mely legszélesb értelemben öszveköttetési, együttségi viszonyt jelent, de más-más árnya-latú módosításokban, melyeket nyelvünkben, csak a magyar észjárása képes fölfogni, s kellőleg alkalmazni pl. boros hordó, a hordónak mint tartalmazó edénynek együttes viszonya a borral mint tartalmat képező anyaggal; boros gazda, a gazdának mint termelőnek vagy birtokosnak viszonya a borral mint saját terményével vagy birtokával; boros ember, vendég, az embernek, vendégnek, mint kellő mértéken túl ívónak viszonya a borral mint szeszesitallal; boros vidék, valamely vidéknek mint termelőnek birtokviszonya a rajta termő borral. Melyik nyelvben ta-lálunk oly szót, mely a boros-nak mind ezen jelentéseit magában foglalná? Mit mondjunk még az igékről, melyek három-négy képzőik által egész mondatot rejtenek magukban, pl. mentege-tődzik, rángatódzik, hurczolkodik, akaratoskodik, látogathatja?

A szóelemzésben nem ritkán oly szókra bukkan az értelmező, melyek elemeit az illető nyelvből megfejteni nem képes, mert nem talál oly családot, oly oldalágat, melyhez ro-koníthassa. Az ily szókon a gyakorlottabb olemző hamar észreveszi, hogy anyagjokra vagy alakjokra vagy mindkettőre nézve idegen színűek, s a többi közöl mintegy kirinak. E körül-mény az elemzőt ösztönszerűleg sürgeti, hogy ily szók eredetét, s rokonaikat más nyelvekben kutassa, s eredeti érteményeiket azok nyomán határozza meg. Hogy ezen eljárásban nem lehet csupán bizonyos nyelvcsaládra szorítkoznia, hanem szükséges más családokra is fordítnia figyel-mét, azon világos okból tetszik ki, mert vannak minden nyelvben (ha teljesen elszigetelve nem volt és nincs) oly szók, melyek más idegentől kölcsönöztettek, tehát végelemzésben csak azok-ból fejthetők meg. Az értelmező szótárnak nem az a föladata, hogy egész nyelveket egész nyel-vekkel hasonlítson öszve, vagy hogy azokat családilag rendszerezze, hanem, hogy az egyes szók érteményét elemzés és a nyelvszokás nyomán meghatározza, s mennyiben a szükség úgy hozza magával, vagy nagyobb fölvilágosítás végett, más nyelvbeli szókkal is öszvehasonlítsa. Ez által adatokat gyűjt, melyekből a nyelveknek mind közös anyagát, mind alakját, vagyis szótári és nyelvtani hasonlatukat öszveállítani, s azok szerint a nyelveket családokra osztályozni az ál-talános nyelvészet dolga.

Minden szónak van saját egyéni története, vagyis eredete, képződése, idomulása, családi rokonsága, mint ezt az újabb román nyelvek bizonyítják. Mirenézve a szóhasonlító úgy

járhatna legbiztosabb úton, ha hiteles írott adatok nyomán ezen történeti folyamot minél régibb korra visszakisérhetné.

I. Melyek mind elemeikre, mind szerkezetökre nézve nyelvünkből mintegy kirínak, melyeket, hogy úgy szóljunk, nyersen vettünk által, s csak némileg idomítottunk saját formáink-hoz. Ide tartoznak általán azok, melyeket a századok sőt ezer év óta köztünk vagy mellettünk lakó, vagy átmenőleg érintkezésbe jött idegen népektől kölcsönöztünk, milyenek az itt fölvett keresztény valláshoz, polgári, hadi szerkezethez, mesterségekhez, társadalmi viszonyokhoz stb. tartozók, pl. templom, oltár, mise, plebános, esperes, püspök, érsek, gróf, ispán, káplár, kapitány, szekrény, almáriom stb. E neműek között vannak olyanok is, melyeknek megfelelő magyar má-sukat is bírjuk, pl. sógor sliv, fölöstököm éjomét, vacsora estebéd, strázsa őr, sróf csavar stb. En-nélfogva a magyar értelmezőnek szem előtt kell tartania, kivált a latin, illetőleg hellen, szláv, német, román nyelvek ágait, a törököt stb. de itészeti óvatossággal, mert a viszony fordítva is áll, mennyiben a szóelemzésből kitűnik, hogy a szomszéd népek is kölcsönöztek tőlünk, bírván velünk oly közös szókat, melyeket önnyelvökből megfejteni nem képesek, milyenek csákó, hu-szár, ausbruch (aszúborok). Vegyük különösen a szlávfajú szerb nyelvet, Stephanovics szó-tára szerint:

De vannak oly szók is, melyek mint kiképzett származékok idegenből vétettek ugyan által, de gyökeikre nézve nyelvükben is megvannak, pl. borosta v. borséta egy a német Bürste-vel, mely mint készítmény annak anyagát jelentő Borste-től (sörte, tüskés szőr) vette nevét, de ennek gyöke bor borz megvan a magyar tüskés borz, a tüske gyanánt fölmerevedő borzad, borzas, börz, börzenkedik szókban is. Hasonlóan a latin-hellen szerkezetű koroná-nak, mint fejet, homlokot kerítő díszjelnek gyöke kor, megvan a korong, korcz, korlát-ban, s általán a kerek alakot jelentő kar, ker, kör származékaiban. A szláv eredetű, vajda, vojvoda (had-, csata-, harczvezér) gyöke voj, boj önállóan létezik a magyar baj-ban, mint a bajnok, bajlódik, viadik származékok gyöke.

Tehát a szók értelmezésének nem teszünk fölösleges vagy hálátlan szolgálatot, midőn nagyobb fölvilágosítás végett oly nyelvbeliakkel is hasonlítjuk, melyek alajtólag (hypothetice) másnemű családhoz tartoznak, mit bizonyos nyelvosztályi rendszerhez ragaszkodó némely nyelvészek készakarva mellőznek, sőt mellőztetni akarnak.

Itt egyszersmind elvileg és gyakorlatilag visszautasítjuk azon ránkfogást, mintha mi minden nyelvünkbeli szót a magyarból megfejthetőnek tartanánk, sőt valóban megfejteni törekednénk. Mely állításnak czáfolatát számos szótári czikkeink homlokukon viselik, miért hosszabb vitatására nem tartjuk e tárgyat szükségesnek.

II. Melyekről bizonyosan nem állíthatjuk, hogy nyelvünk innen vagy onnan kölcsönözte volna, mert itt is ott is van saját családjok, és szerkezetök, melyek eredete az ó kor homályában vesz el, milyennek a) a természeti hangokból utánzás által alakultak, mint: mor-og, murmur-at, murmel-n; bő-g, bo-at; sus-ogás, sus-urrus, saus-en; b) a kedélyhangokból képzettek, pl. oh-ajt, o-ptat; ah-ítani, ách-zen; ujj-ong, jub-ilat; röh-ög, rid-et; kacz-ag, cach-innatur; c) első szükségűek a társadalmi viszonyokból eleve kifejlettek: pl. eszik, est, ess-en, jeszt; evés, ét, étel, éh, éhes, esca, esur, esuries, epulum; atya, pater, otecz; aba abba; ide tartoznak a személynévmások, a számnevek, a tagadók stb. d) igen nagy számmal olyanok, melyek alapérteményei, illetőleg gyökei egyeznek, s csak képzésben vagy idomulásban módosultak pl. gomb Knopf, gombócz Knödl, golyó globus, foly fluit, kajmacs camus, tompa stumpf, ír Schmier; szóval mindazok, melyek illető nyelveikben egyenes és oldalágú családokat képeznek, pl. a latin bat-uo ütöm

honnan batulus változva baculus, ütő eszköz, francz. battre ütni, baton bot, melyekkel egy a magyar bot, botol, botoz, botlik, botránkozik, s ezekhez rokon az őt, üt, ötlik, ütközik. Sőt nem csak gyökök, hanem képzők és ragok is vannak az alajtólag külön családu nyelvekben közösek, mit a képzők és ragok tárgyalásánál részletesen kimutatunk.

III. A külhasonlítás legközelebbi nemét teszi a szoros értelemben vett rokon nyelvbeli szók öszhasonlítása. Itt mindenek előtt az a kérdés: mit értünk a rokon nyelvek alatt? Ezen kifejezés „rokon nyelvek“ átv. értelmű, minélfogva a nyelvek származási viszonyát az emberi nem leszármazásához hasonlítjuk, s ezerint 1) legközelebbi rokonok, melyek között anyai és leányi viszony létezik, milyenek a történelem tanusága szerint a régi latin, és újabb román, az ó és új hellen, az ó és új germán nyelvek. A leánynyelveknek, ha úgy szabad szólnunk, embryoja a tájnyelv (dialectus), mely fokonként hovatovább máskép idomulván, s helylyel-közzel idegen elemeket hasonítván magához, vagy egészen újakat alkotván, lassan-lassan egy új külön nyelvvé képződik. Midőn tehát a leánynyelv egy részről az illető anyának testét lelkét örökli, más részről oly tulajdonságokat vesz fel, melyeket az anyában hiába keresünk. Miből okszerűleg következik, hogy lehetnek sőt vannak is a leánynyelvben oly szóanyagok és alakok, melyeket az anyaiból megfejteni nem lehet. Ugyanez áll a tájnyelvekre is, pl. a dunántuli hókony, zsombor, nem a derékmagyarbol hanem a német Hacke, és Simmer v. Simperl-ből származott. Valamint tehát tévedne a szóelemző, ha minden tájszót az anyai deréknyelvből erőlködnék fejtegetni; nem különben tévedne akkor is, ha a leánynyelv minden szavaival ezt akarná tenni. Az élő nyelvek, tehát a leányok is, folytonos változásnak, illetőleg fejlődésnek, növekedésnek, vagy kopásnak, korcsosodásnak, romlásnak vannak kitéve, s idővel annyira átalakulhatnak, hogy az ősanyának csak némi alapvonásait lehet észrevenni rajtok.

2) Módoságu rokonságban vannak egymással a testvérnyelvek, melyek t. i. közvetlenül azonegy anyától származtak, pl. az olasz, spanyol, portugál, franczia, mint a régi latin leányai, vagy a szlávcsaládu cseh, lengyel, orosz, illir, szerb stb. Ezek oly viszonyban állanak, mint ugyanazon deréknyelvhez tartozó tájnyelvek, mennyiben majd távolabb majd közelebb esnek mind egymáshoz, mind a deréknyelvhez, pl. nálunk a székely, a göcseji, a mátravidéki palócz, melyek közöl a két utolsó több tekintetben oly sok anyagi és kivált idomulási sajátsággal bír, hogy ha azt ezen úton tovább fejlődve és terjeszkedve, a magukat a deréknyelvtől elszigetelve előbb népies könyveikben, utóbb külön irodalomban alkalmaznák, néhány század múlva annyira különböznének a deréknyelvtől mint az újabb románok a latintól, vagy a hollandi a köz némettől.

A dolog természetéből foly tehát, hogy a testvér nyelvek között mind az egyes szók anyagára mind azok idomulására nézve még több különbség létezhetik, mint az anya-iak és leányiak között, melyeket mint saját egyéniségükhöz tartozókat se az anyából se a testvérekből megfejteni nem lehet, pl. a dán és svéd germánfaju nyelvek szki képzőjét a germán isch helyett: danszki = dánisch, himmelszki = himmlisch; t. i. ezen képző bizonyos szláv családok sajátja.

Ha már a testvérnyelvek is, melyeknek egy köz anyától származta a történelemből bizonyos, annyira elütnek egymástól, mit tartsunk azon nyelvek felől, melyek nemzedéki leágazása, illetőleg törzse az őskor sötét homályában vesz el? melyekről csak azon korból vannak írott adataink, midőn már kifejlett szervezetben, s külön egyéni önállóságban tűnnek elé? Mily átalakulásokon eshettek ezek által, mielőtt ez álláspontra jutottak? Nem valószínű-e, hogy amelyek más-más éghajlati, vérkeverési, polgári, közlekedési, foglalkozási, míveltségi viszonyok következtében jelenen más-más alakuak, ezredévek előtt hasonlóbbak valának egymáshoz? Legalább ezt sejdíttetik azon nagy számu gyökök sőt származékok is, melyek mind az árja, mind az altáji, de még a sémi nyelvekben is közösek.

Ha valamely nyelv egyetemes átalakulásnak indúlt, egyes szavai annálinkább elütnek az ős anyáétól, mennél távolabb esnek tőle utókorra nézve, pl. a mai franczia épi épine még négy öt századdal ezelőtt espic espine valának, s az eredeti spica spina-hoz közelebb állottak. Végre oly álláspontra juthatnak, melyen önmagukból elemezhetlenek, ha t. i. nem bírjuk a nemzedéki fonalat, melyen az anyától leágaztak. Mi édes nyelvünket illeti, hatszáz év óta, honnan írott hagyományaink kezdődnek, szintén szenvedett holmi változásokat, de nem oly lényegbe vágókat, melyek ősi természetét elkorcsosították, vagy ifjú arczvonásait ránczokba zsugorították, vagy elmázolták volna. Ugyanis a szógyökök jobbára illetetlenül épen szállottak reánk. Alakjának fő változatait a párhuzamossági hangrend okozá, mennyiben a képzőket és ragokat a gyökökhöz idomította, de e változatok kézzelfogható kulcsát föntartotta a tájejtés, mely még ma is több esetben az ősi alakokat használja, s eligazítja a nyelvészt, hogy az eredetiebb elemek nyomára jöhessen.

Mennyiben az egyetemes átidomulásnak idő folytával több fokozatai lehetnek, ez utóbbiakat — hogy a nemzedéki hasonlatnál maradjunk — úgy tekinthetni, mint egy ősanya unokáit,

másodunokáit stb. Hogy ezek hovatóbb mindinkább elüttek az ősanyától, oly nyelveken ve-hetjük észre, melyek fejlődési fonalát a történelemből, írott nyelvemlékek után, bírjuk, pl. mily különbség létezik a mai Palais Royal, és a tizenkét törvénytáblák nyelve között? Innen túl a ré-gibb latin nyelvről keveset tudunk, és így egyenes ágon menvén fölfelé a franczia szók elemzé-sét a latin nyelvnek csak azon koráig (mintegy 2,400 évig) vihetjük vissza, melyből írott adato-kat bírunk. Minthogy azonban a többi román nyelvek is ugyanazon forrásból származtak, tudni-való dolog, hogy ezek is, mint testvérek nagyobb részt fölvilágosítják a francziát; mondók „na-gyobb részt“, mert, úgy véljük, senki sem fogja tagadni, hogy ezen oldalágak mindegyikében ta-láltatnak oly anyagok és idomulatok, melyeket az ősanyában, vagy többi rokonaikban hiába ke-resünk, minthogy azokat vagy más családbeli nyelvektől kölcsönöztettek, vagy egyéni önállásuknál fogva saját magukból fejtették ki.

De hogy a magyar nyelvre térjünk, ebből írott hagyományokat legfölebb a XI-dik századtól kezdve bírunk, nem említvén azon rideg szókat, melyek idegen íróknál több magyar hangok azokatlansága miatt elferdített alakban fordulnak elé; valamint azokat sem, melyeket leg-régibb okleveleinkben s a Névtelen Jegyzőnél szórványosan találunk, s a sokkal kevesebb hangjegygyel bíró latin alphabetum által csak tökéletlenül körülírva, s távol sem híven visszaadva olvasunk. És így egyenes ágon visszamenven nyelvünket csak azon korszakából kezdjük ismerni, midőn a magyar nép teljes erejére fejlődve mint polgárilag szervezett tekintélyes nemzet lép föl a történelem mezején. Sőt bármily messze képesek is fölvinni történetbuváraink a magyarok ere-detét; ha minden kétkedés nélkül elfogadjuk is, hogy az avarok és hunnok egyenes őseink, vagy hogy a kúnok, besenyők, válok stb. oldalágú rokonaink: e tudomány nyelvészetünkre nézve alig nyújt némi segédforrást, mert nem bírunk tőlük nyelvemlékeket.

Minthogy tehát hiteles történeti adatok hiányában eddigelé nem vagyunk képesek fokonként egy régibb néptörzsig följutni, melytől egyfelül vérségi, másfelül nyelvi származásun-kat kétségtelenül megállapíthatnók, nincs egyéb hátra, mint a régi és újabb nyelvek tömkelegé-ben buvárkodni, vagyis a nyelvhasonlítás. Mellékesen legyen itt észrevéve, hogy a történelem ta-nusága szerint vannak népek, melyek nyelve rokon sőt azonos, holott vérségre nézve más-más törzsnek sarjadékai, pl. a román nyelvű olaszok, spanyolok, francziák, keleti románok nem mind a régi latinok sarjai, hanem a római birodalom világuralma s a népvándorlások alatt elrománosodott longobardok, normannok, gallusok, frankok, dákok stb. utódai. A mai porosz-németek a 17-dik században feledték el végképen ősi szláv nyelvöket. Hazánkban is, világos tudtunkra, nem csak egyes helységekkel, hanem vidékkel is történt, hogy ősi nyelvöket egy másikkal cserélék fel. Minélfogva sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg következ-tetni józan okoskodással nem lehet. A közelebbi vagy faji vérrokonság kimutatására külön törté-neti okmányok szükségesek.

Előleg és újra megjegyezzük, hogy szótárírói föladatunk, nem egész nyelvrendszere-ket és nyelvcsaládokat, mint olyakat, hanem szókat szókkal öszhasonlítani. Különben is a nyel-vek rendszerezésének és családosításának egyik főalapja a szóhasonlítás.

A szókban általán hármat, mint lényegest különböztetünk meg, a) az anyagot vagyis bizonyos hangokból álló alkatrészeit, b) az alakot, vagyis az anyag formáját és idomulatait, c) azon fogalmat, vagyis érteményt, melyet kifejez.

Mind három ugyanazon nyelvben is változások és módosulásoknak van alávetve, neve-zetesen az anyag gyakran hangtanilag módosulva új alakot ölt, egyszersmind érteménye más ár-nyalatot kap. Ily szók, mint hasonlók, azonegy családhoz tartoznak, pl. gomb gömb, komp kompoty, gombócz gömböcz dimbicz stb. Ha tehát akármily nyelvekben oly szókra akadunk, melyek e három pontban vagy legalább alaphangban és érteményben egyeznek, észszerűleg állíthatjuk rólok, hogy eredetre rokonok, pl. a hellen γυρ-ός, lat. circ-us, magy. kör, német Kreis, vagy a lat. vort-it, magy. ford-ít szl. vrati-ti; a lat. hort-us, fran. jard-in, ném. Gart-en, magy. kert, szl. hrad, grod, gorod.

A szóhasonlítás elé legtöbb nehézséget gördít a hangok változkodása és idomulása, mely esetben a hangi viszonyok physiologiai rendszere, s főképen az alapértemény igazít el, pl. póly-a, bul-a, bur-ok első tekintetre és hallomásra különböznek, de alaphangjaik hasonlók, érte-ményök is egyezik, mert mindegyik takaró, befödő, körülövedző valamit jelent, honnan a szár-mazékok: pólyál, bulál, burkol legközelebbi rokonok, s csak árnyalatban különbözők. Ezekhez hasonló a latin vel-um, velo takarok, revelo kitakarok, pallium, vola öszveburkolt kéz; ismét a

magyar fel-hő, mely a tiszta eget beborítja, felhődzik = borúl, mint a lat. nubo és nubes, s helye-sen hasonlítja Adelung a német Wolke-t is a latin bulga-hoz, mely a volvo, involvo, volva szókkal rokon. Hasonlóan egyeznek a lat vellus, villus, pilus, ném. Wolle, Vliess, szláv wolna, wlass, magy. polyh, pölyh, pili; vagy a perzsa κανδυς (Xenophonnál), m. kantus, köntös, kankó, gúnya, tót hunya.

Valamint ugyanazon nyelvben bizonyos gyökből különféle származékok sarjaznak, s ennélfogva hasonlíthatók, nem különben áll a dolog a külön nyelvek között is, ha gyökeik egyeznek, pl. a vel-amen és bul-ázó, a per-eszlén és ver-ticillum, a for amen és fur-adék, ámbár mint származékok saját nyelvök szelleme szerint képződtek, de győkre és alapérteményre hason-lók, sőt a foramen-vel lehet csaknem azonos furomány is.

Vegyük már a dolgot alkalmazásba.

Amely nyelvekről hiteles történeti adatok nyomán tudjuk, mily törzsről származtak, azok öszvehasonlításában közvetlenül a törzsnyelvet tartjuk szem előtt, s per syllogismum vagyis analytics így okoskodunk: „ezen és ezen szók innen és innen származtak: tehát egymással ro-konok“ pl. az olasz dio, spanyol dios, franczia dieu közvetlenül a latin deus-nak idomulatai; te-hát rokonok. Hasonló rokonság van a német ungeschaffen, hollandi ongeschapen, és svéd oskapade, vagy az orosz-szerb tvar, cseh sztwor, lengyel sztworzen (teremtmény) között. Azonban, mint fő-nebb megjegyzők, ily nyelveknél is tekintetbe kell venni az idegen családokból kölcsönzött elemeket.

E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és kép-zőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelv-alkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik. Tud-niillik épen úgy bánnak az anyai szókkal, mint a nyelvrontó tájbeszédek az értelmezhetőbb de-réknyelvéivel, pl. midőn a palócz csillapít helyett csiplagít-ot, a bodrogközi és székely vakmerő h. makverő-t, a balatonmelléki hágcsó h. háskó-t mond, vagy midőn valamely nép az idegen nyelv-ből kölcsönözött szókat a magáéba illeszti, pl. hospitale ispita, Hofmeister hopmester. Az ily szók elemzésével lehetlen boldogúlnunk, ha csak az anyatörzsre, vagy illetőleg deréknyelvre nem viszszük vissza.

Amely nyelvek nemzedéki fonala pedig az őskor sötét homályában tudomásunkra nézve megszakadt, azokat észtanilag csak inductio vagy synthesis útján hasonlíthatjuk, mely el-járásban úgy tapasztaljuk, hogy némelyek több, mások kevesebb pontban hasonlók. Ez alapon a nyelvbuvárok a nyelveket bizonyos családokra osztályozták, u. m. sémi, árja v. indoeurópai, urul-altájiakra stb., különösen a magyart az altáji nemzetségbe, a finntörök családba kebelezvén.

Minthogy eddig a történetíróknak nem sikerült hitelesen bebizonyítani, hogy a ma-gyar faj, mely altáji népekkel van akár egyenes, akár oldalágú vérségi rokonságban, valamint azt sem, melyik nyelvvel van ezek közül leányi, vagy melyekkel testvéri, szóval egyenes leszár-mazási viszonyban: ennélfogva a magyar és altáji nyelvek hasonlítását illetőleg oly nyilt téren állunk, mint a többiekre nézve. Különben okszerű alap nélkül előleg föltennők, hogy ezekkel a magyarnak soha, a legrégibb őskorra visszamenve, semmi köze, semmi viszonya nem volt, hogy egészen elszigetelve álltak egymástól. Ennélfogva a velünk született tudvágy ösztönszerűleg azon kérdést támasztja bennünk: vajjon azon szók, melyek az altáji nemzetség nyelveit alkotják, csak ezeknek kizárólagos sajátjai-e, vagy talán a többiekkel is legalább részben közösek? E kér-désre csak hasonlítás által felelhetni meg, melyet ha a felsőbb nyelvészettudomány elvei szerint űzünk, nevezetesen ha a magyart az árjaféle nyelvekkel öszvehasonlítjuk, nem mondjuk több, de aligha annyi közös anyagot nem találunk, mint amazokban. Aki a hellen, latin, germán és szláv nyelveket, mint nálunk ismeretesbeket figyelemre veszi, a szavaikat a magyaréival öszvehasonlít-ja: ez állításról megfog győződni, s még inkább, ha ezeknek állítólagos törzsanyjokkal, a régi szanszkrittal öszveveti. Tudnivaló, hogy itt nem kölcsönözött szókat értünk, hanem olyakat, me-lyeknek itt is ott is meg van eredeti gyökük, saját képzési rendszerök, és családi rokonságuk.

Bopp Ferencznek „Glossarium sanscritum,“ Benfey Tódornak „Griechisches Wur-zellexicon“ és Eichoffnak „Paralléle des langues“ munkájok után mintegy 150 szanszkrit gyököt szemeltünk ki, melyekhez magyar gyökök és származékok alaphangra és érteményre hasonlók. Minden gyök után (magyaros helyesíráshoz és hangoztatáshoz alkalmazva) először annak német jelentését, azután más indoeurópai rokonszókat, végre a megfelelő magyarokat állítjuk:

Íme példáúl azon 550 gyök közöl, melyeket Eichhoff feljegyzett, több mint egy negyedrész rokonítható a magyarral.

Az elszámlált szanszkrit igéken kívül még több mások találtatnak a nevek, névmások, számnevek, névhatározók, tagadó kötőszók stb. között, melyek a magyarral mind alaphangra mind érteményre rokonok. Ennyi hasonlóságot nem lehet csupa vak találkozásnak, véletlen esetnek venni, sőt észszerűleg gyaníthatni, hogy részint egy ősibb, elődibb közös nyelv maradványai, részint az emberi szellem közös természetében alapszanak.

Hogy a dologról tisztább fogalmunk legyen, azon szókat, melyek e nyelvekben közösek, több categoriára osztjuk.

1) Melyek mint természet- vagy kedélyhangutánzók más családbeliekkel is egyeznek, mint :

Ezek és ilyenek nem faji sajátságok, hanem szélesebb nyelvnemű közös szók.

2) Melyeket mi is, amazok is más családtól kölcsönöztünk, mint : pispa, püspök, wiszkup, Bischof, episcopus; provasti, prépost, Probst, praepositus; messu, mise, Messe, omsa, missa; palavina, pálinka, pálené wino (égett bor); pakana, pogány, paganus, pohan.

Ezek sem nyelvfajhatározók. Ellenben másmás közlekedési, szükségi stb. viszonyokra mutatnak, melyeket a) csak azok kölcsönöztek pl. a finnek a svédektől, oroszoktól, vagy a törökök az araboktól, perzsáktól; b) vagy csak mi kölcsönöztünk a velünk közelebb viszonyban levő népektől.

3) Melyek mind gyökre, mind származékaikra nézve egy ősibb köz eredetre mutatnak, mint :

4) Oly szók, melyek csak ezen családnak sajátjai, vagyis melyekhez más családokban legalább gyökre hasonlók nem léteznek. És itt a bökkenő! Mert lehet-e ezt akármely altáji gyökszóról bizonyosan állítani, mielőtt a többi családbeliekkel végtől végig öszhasonlíttattak volna ? A kérdés alatt levő szókra a nyelvbúvár észszerűleg legfölebb azt mondhatja: „ezen szónak gyöke más családban tudtomra nem létezik“; ellenkező esetben vagy azt kellene velünk elhitetnie, hogy az illető körben mindentudó, vagy azt megmutatnia, hogy bizonyos gyöknek közös léte egy más családdal fogalmilag lehetetlen.

A hasonlító nyelvészkedés általán sok hiányban szenved, minélfogva gyakori botlásnak van kitéve, s ennek főoka, hogy a hasonlított nyelveket egész terjedelmekben nem ismerjük.

Vegyük csak a magunkét. Ki merné állítani maga felől, hogy nyelvünknek minden régi és újabb, minden elavult, vagy csak a nép között és bizonyos tájakon divatozó szókat nem mondom emlékezetében, hanem legalább gyűjteményben bírja? Innen van, hogy gyakran az elemzésben és

családfájában fönnakadunk, mert a kérdésben forgó szónak rokonát sem a szótárokban, sem az irodalmi, sem a mindennapi köznyelvben nem találjuk, s az idegen nyelvekben keresvén azok szavaira csigázzuk, holott mása és rokonai talán itt-ott a legegyügyűbb magyar ember ajkán forognak. Ha saját honi nyelvünkkel így vagyunk, melyet első dadogásunktól kezdve sok évig gyakorlánk : mit tartsunk oly nyelvbeli tudományunkról, melynek élő hangjait soha sem hallottuk, vagy melynek csínját az illető nyelvbuvárok még annyira sem fejtették ki, mint mi a mienket, vagy melyekről (a holtakról) csak hiányosan s csak azt tudhatjuk, ami írott emlékekben jutott el hozzánk, vagy (az élőket értve), amit rólok némely utazók futtában kapkodtak öszve, kivált ha az előttök ismeretlen idegen hangokat alig voltak képesek fölfogni, vagy ha fölfogták is, nem bírák kellő hangjegyek által kifejezni s leírni ? Valóban még egy finn nyelvésznek is, ha elébb hangjainkat gyakori hallás által el nem tanulta, nehéz föladat azon magyar hangokat, melyeket a finn nyelv nélkülöz, úgy körülírni, hogy valódi kiejtésöket földijeivel fölfogassa, nem említve a könnyebben eltanulható b, cz, cs, d, f, g, z, hanem kivált a gy, ly, ny, ty, zs, dz, dzs hangokat.

Ebből azonban nem azt akarjuk kihozni, hogy a nyelvek ily hiányos ismerete mellett ne hasonlítsunk, sőt igenis tegyük azt ítészettel, amennyire hiteles adataink vannak, sőt tehetjük (korlátolt időnk és erőnk tekintetéből) egyszerre csupán két nyelv között is, azon óvakodó föntartással, hogy a netalán föllelt vagy gyanított hasonlóság több más nyelvben is létezhetik. Ezen eljárást követé a tiszt. Akadémia, midőn azelőtt mintegy húsz évvel az illető tagokat fölszólította, hogy a magyar nyelvet külön-külön ki a hellénnel, ki a latinnal, ki a némettel, szlávval, románnal stb. öszvehasonlítván, a közös szókat, képzőket és ragokat jegyezzék föl.

Véleményünk szerint mindeddig a synthesis vagyis adatgyűjtés nyomán, mint a helyes inductióra szükséges előzményen állunk, s csak ennek minél teljesebb öszveállítása után lehet biztosan a nyelvek mind belső, mind külső rendszerezéséhez fogni. Kevesebb botlásveszélynek teszi ki magát oly nyelvész, aki előbb hasonló (analóg) adatokat gyűjt, azután következtet és rendszerez, mint aki előre bizonyos rendszert föltételez, s ahhoz alkalmazza, vagyis abból vonja ki hasonlításait, péld. midőn egy, különben szakavatott nyelvbúvár a török bir (unum) és magyar egy szókat azonosítja, addig csűrvén-csavarván, csigázván őket, míg végre csakugyan kisüti, amit állított, tudniillik azon alapnál fogva, mely szerint a török és magyar egy családhoz tartoznak. Mintha bizony a számnevekben is egészen és kizárólagosan egyeznének a különféle családú nyelvek. Ha az illető okoskodási mód áll, akkor a magyar tíz és török ön, valamint a magyar van, ven (hatvan, hetven) egymásnak módosulatai volnának, s a tíz mint altaji-magyar nem hasonlítanék a szanszkrit daçan, hell. δέκα, lat. decem, szl. djeszat, czig. disch, fr. dix-hez, mert ezek árjafélék, és a török bir nem volna hasonlítható a hell. πρό, πρότερος, lat. prae, primus, ném. für, fürst, vor, er, erst, a szl. prv, prwi-hez, mert hiszen ezek az árja családhoz tartoznak.

Hasonlóan a magyar hét-hez, a hell. ἑπτά, lat. septem, szl. szjedem, ném. sieben nem volnának hasonlók, de a török sette és finn seitsemän-hez sem, holott egyik tojás alig hasonlóbb a másikhoz, mint a lat. septem és török sette, a szl. szjedem és finn seitsemän. Vagy a magyar ezer és perzsa hazar sem hasonlíthatók ? stb.

A finn nielen (glutio) magyarul nyelek, s világos, hogy hasonlók; de a lingua finnül kieli, nem nyelő; tehát a magyar nyelv is nem annyi mint nyelő (glutiens, glotta) s talán kelo-nek kellene lennie ? Ezen okoskodást megfordítva, az árja családhoz tartozó lat. lingua, n. Zunge, szl. jazik s hellén γλῶττα egymásnak csak idomulatai, s nem külön gyöküek volnának; valamint a hell. χείρ és lat. manus is. Sőt hogy még közelebb rokonságra menjünk által, a horvát kruh s szerb hleb, hljeb (kenyér) egyek volnának, mert a horvátok és szerbek testvérek is, szomszédok is, holott a horvát kruh inkább a lat. crustum (sütemény), a hljeb inkább a finn leipä, n. Laib, lat. libum-hoz hasonlítható.

A szóhasonlításnak egyik szótári tárgyát teszik a képzők és ragok, melyekről inductio útján szintén azt veszszük észre, hogy többen különféle családú nyelvekben egyeznek.

A képzett szók hasonlóságának különféle nemei vannak.

1) merő idomulatok, midőn a) a kölcsön vett szó az illető nyelv hangrendszeréhez idomíttatik, pl. a lat. hodie, ném. heute; a magy. kemencze, a szerb kemencza; a német Stab, a m. istáp; a ném. Vortuch, a tót fertuchka; b) midőn a deréknyelvbeli szó tájejtésileg módosul, pl. balta, palóc brfa, bauta; oldal, palóc ódó; tüstént, bodrogközi üstöllést; a német Bube, a hiencz puj, a finn poika; n. Mägdelein, Mädel; c) midőn a testvérnyelvek az anyai szót módosítják pl. lat. pater, fr. père, ol. padre; lat. spiritus, ol. spirito, spany. espíritu, fr. esprit.

2) Midőn csak a gyökök vagy törzsek egyeznek, és pedig a) vagy egészen, pl. sarló, saraboló, lat. sarculum, ném. scharren; magy. sarjaz, ném. schärfen; magy. kampó, finn kampi, hell. καμπύλος, m. kupak, lat. cupula; m. koponya, lat. caput; m. indulat, lat. voluntas; m. fermedék, lat. ferveo; vagy némi hangváltozattal, pl. finn kyynärä, m. könyök, hell. γόνυ, lat. genu, n. Knie; finn neidytän, m. nedvesítem, n. netzen; finn valkia, m. világ, n. Welt; finn kylmän, m. hűlök, ném. kühlen; hell. s lat. τέγω, tegumen, m. takaró, tokmány; lat. unda, m. ondó; szanszkrit vrt, lat. vorto, vertigo, m. fordítok; szanszk. jada, lat. baculus (bac-ulus), m. botol, botoz, botlik; c) vagy átvetve, vagy öszvehúzva: m. folyó, lat. flumen, ném. Fluss; m. gomb, n. Knopf; lat. curvus, n. krumm, tót kriwy (görbe); m. károg, n. krähen; m. karczolok, n. kratzen; m. parázsolok, n. braten, brennen; m. gerjesztek, lat. cremo.

3) midőn csak a képzők vagy egyes alkatrészek hasonlók : m. sántikál, lat. claudicat; m. rángicsál, lat. vellicat, m. vájkál, lat. fodicat; m. asszonyka, tót zsenka, lat. muliercula, ném. Weibchen; m. szeles, n. windisch; lat. curso, m. futkosok, lat. quasso; gör. ἰοδόχος, m. nyíl-tok (tegez).

4) midőn mind a gyökök, illetőleg törzsek, mind a képzők vagy alkatrészek egyeznek: dörzsöl v. dörgöl, lat. tergit; morgat, morsicat; lat. gurges = görgeteg (gördülő); mirigyes, mérges; lat. pugio = bökő, lengy. pika; mamika, mamika; görbe-gurba, fr. courbe; tokomány, tegmen; folyomány, flumen; szegmény, segmen; fúromány, foramen; ondó, unda; uraz, herrschen; valaki, aliquis, valahol.

5) az igéknek idő- és módképzői, pl. a határtalan ném. en ford. ni: sitzen = ülni, laufen = futni; a parancsoló szláv és magy. nechám = hagyok, néha hagyj; píšem = írok, píš = írj; igrám = játszom, igraj = játszál; a múlt részesülő a latin-, a német-, szláv- és magyarban t, a hell. τ, pl. lat. dictus, gör. λεκτός, ném. gesagt, m. mondott; lat. scriptus, gör. γραπτός, m. írt; lat. verberatus, gör. τυπείς, szl. bitý, m. vert.

6) a személyes igeragok, melyek alapját mind az altáji mind az árja nyelvekben a személynévmások módosulatai teszik, s némelyek nagyon hasonlók egymáshoz:

Maga az első személy is a legtöbb árja nyelvek igeragozásában teljesen összeüt a magyarral, pl. gör. δίδωμι, szanszkrit dadâmi, magyar adom; miknek s többeknek részletesb öszveállítóját az „Igeragozás“ czikke alatt tárgyaljuk, s mind ezekre mind a többi ragokra nézve a tudnivágyókat alábbi értekezésünkre utasítjuk. A különféle családú gyökök, képzők s ragok öszvehasonlítását czélszerűnek és tanulságosnak tartottuk két fő okból: a) hogy bizonyos előítéleti elfogultságot, mint hibás ítéletre vagy felfogásra vezető okot elhárítsunk, mely szerint némelyek, nem tudni miféle nemzeti igényből, valamely idegen nyelvvel közös szavainkról általán azt vitatják, hogy azokat mi magyarok mind másoktól kölcsönöztük, így tett különösen néhai Dankovszky a magyar és szláv közös szókkal a nélkül, hogy tekintetbe vette volna a szóelemzést, vagy a felsőbb nyelvhasonlítási elveket, a szócsaládosítást stb., pl. lapát a tót lopat-ból volna átvéve, holott

a lapát gyöke lap, egy származékokban dús termékenységű családnak gyöke, mint : lap, lapos, lapít, lapúl, lapu, lapadék, lapácz, lapály, lapályos, lapány, lapányos, lapoczka, lapincs, laponya, laposka, lapoz, lappad, lappan, lappang, lappancs, lappant, laboda, midőn a szlávok a lopaton, lopuchon (lapu) és ezek közvetlen származékaikon kívül aligha bírnak gyökre és érteményre nézve több hasonló szót; c) figyelmeztetésül a nyelvhasonlítóknak, hogy midőn úgynevezett rokonnyelvek szavait hasonlítgatják, s bennök olyanokat találnak, ne mutassák azokat általán úgy be, mint fajbélyegző hasonlatokat, hanem tekintsenek más családokban is körül, s reájönnek, hogy ezek közül sok, közös eredetű.

Különösen édes magyar nyelvünket illetőleg, a mi hivatásunk és feladatunk azt minden oldalú hasonlítások által a külföld nyelvészeivel megismertetni. Ezt tenni a dolog természeténél fogva mi vagyunk legképesebbek is, s ha ők hasonlításaikban észszerűleg akarnak eljárni, nyelvünk egyéniségét, bellényegét kell elébb alaposan megtanulniok, hogy azt másokkal helyesen hasonlíthassák. Ezt tevén, rendszeröket nem fogják egyoldalúlag alkotni, s úgy tekinteni a magyar nyelvet, mint amely testestül lelkestül bizonyos családba tartozik, mintha a kölcsönvett szókon kívül akár a gyökök eredetére, rendszerére, akár a képzőkre és ragokra, szóval nyelvtani alakokra és idomításokra nézve a többi családoktól egészen különböznék. A felsőbb (általánosb) nyelvhasonlításban legalább azt ki kell mutatni, mely dolgokban működnek a különböző nyelvek észjárásai egészen hasonlóan, melyekben egymáshoz közelítőleg, melyekben sajátneműen, egyénileg.

Nem magunkban állunk nézetünkkel e téren, akár a kül-, akár a belföldi nyelvészeket tekintsük. Külföldön egyebeket mellőzve a legkitűnőbb nyelvészek egyike Pott Ágoston Frigyes hasonlító roppant nyelvvisgálatait több nyelvtörzsre kiterjeszti. A nagyhírű Ewald Henrik egy újabb értekezésében : Abhandlung über den Zusammenhang des Nordischen (Türkischen), Mittelländischen *), Semitischen und Koptischen Sprachstammes, (Göttingen, 1862) épen ezen említett törzseket rokonítja s rokonságukat egy közös ősibb nyelvben alapultnak hiszi.

Különösebben a 39. lapon az északi (altaji) és középföldi (árja) nyelvekről ezt mondja.

„Die Sprachwissenschaft . . . . muss lehren, dass es keine zwei grosse Sprachstämme gibt, welche, sobald man auf das wesentliche sieht, troz aller scheinbaren oder wirklichen Verschiedenheit so nahe mit einander verwandt, und so sicher aus einem letzten Grunde entsprungen sind **), wie diese beiden; und sie beweist nicht minder, dass unter allen mittelländischen Sprachen wiederum keine dem nordischen Sprachstamme so nahe geblieben ist, als gerade das Sanskrit mit dem ihm ursprünglich so eng verbundenen Altpersischen Mundarten.“ Sőt egyenesen kimondja az északi (altaji, különösen török) nyelvtörzsről, „hogy semmi más nyelvtörzs nem hasonlítható vele és biztos ismerete, a minden emberi nyelvekére igen tanulságos lehet“ (dass kein anderer Sprachstamm sich mit ihm vergleichen lässt, and seine sichere Erkenntnis für die aller menschlichen Sprachen sehr lehrreich werden kann). De azt is kimondja, „hogy mielőtt az öszves nyelvtudomány utolsó és általán legfontosabb feladatait szerencsésen megoldani remélhetnök, minden egyes nyelvet a leggondosabban és biztosabban kell megérteni, amit egész máig még mind azon nyelveknél is, melyeket több idő óta (seit längerer Zeit) közelebbről ismerheténk és visgálhatánk, távolról sem értünk el.“ Nálunk is mind régibb mind újabb időben jeles férfiak észlelték az öszvefüggést a különböző nyelvtörzsekben, és ezért hasonlításaikban több nyelvcsaládra kiterjeszkedének, például Beregszászi Pál, kit Révay is nagy dicsérettel említ, a sémi nyelvekre, továbbá a perzsára, zendre stb. maga Révay is mind a sémi, mind az altaji családokra. Újabb időben pedig több jeleseink ú. m. Nagy János a sémi nyelvekkel, Mátyás Flórián az árja nyelvekkel, Repiczky János, és Ballagi Móricz mind az árja, mind a sémi mind az altaji nyelvekkel egybehasonlításokban nagy sikerrel működtek és működnek. Senki nálunknál jobban nem méltányolja Hunfalvy Pál, Fábián István, Riedl Szende, Budenz és Vámbéry társaink buzgalmát és általában helyes irányú munkálkodásaikat, midőn a szűkebb finn és török nyelvcsaládra fordítják kiváló figyelmöket, sőt azt hiszsük, hogy a munkafelosztás elvei szerént is sokkal dúsabb eredményt várhatunk, ha mennél inkább lehet, egyes nyelvtudományi kört választunk kimerítőbb tanulmányozásaink tárgyául; bár többen volnának közöttünk, kik magában a magyar nyelv birodalmában is egyes szakokat pl. a régi iratokban feltaláltató nyelvet, a különböző tájszokásokat stb. tekintenék és tennék éltök

feladatául! Csak azt nem óhajtanók, ha valaki saját buvárlatait tartaná és hirdetné egyedül czélra vezetőknek, és más nemű, más terjedelmű törekvésekben ellenséges irányt gyanítana és nézne. Egyes egyedül öszves munkálkodásainkat fogja teljes siker koronázni.

Az előadottak szerént szótárírói eljárásunk az utasítások alapján vázlatba foglalva, három fő pontra terjed ki : a) értelmezésre, b) elemzésre, c) hasonlításra. Az első pont teszi a dolognak népszerű oldalát, s úgy szólva nyelvünk belügyéhez tartozik, melyben külső beavatkozásnak sem helye sem szüksége, mert mily érteményekben használt vagy használ valamely nyelv akár saját-nemű, akár közös eredetű szókat, azt egyenesen és kizárólag a belső nyelvszokás, illetőleg az ó és tájbeszéd határozza meg, sőt a kölcsönzött szóknak is csak azon érteményei vehetők tekintet-be, melyeket a nyelvszokásnak tetszett rájok alkalmazni, pl. a német Stab-ból kölcsönzött és idomított istáp-nak nem vette át a magyar mind azon érteményeit, melyekben a Stab-ot a német nyelvszokás használja, milyenek Maszstab, Bettlerstab, Generalstab, Stabgericht stb. Ezt figyelembe kell venni még a legrokonabb nyelvek hasonlításában is, pl. a franczia több latin szónak oly értelmeket is adott, melyeknek az ősi latinban semmi nyoma, s az olasz, spanyol, gyakran ugyanazon törzs-latin szóhoz más-más fogalmakat kötött. Ilyenek kimutatása és értelmezése szintén az illető nyelvek egyéni belügyéhez tartozik, mely közvetlen hasonlítást kiz. A szóelemzésnek is két oldala van : egyik a belhasonlításon alapszik, melynek eszközlője a családosítás, másiknak segédforrása a külhasonlítás, mennyiben ez által részint a homályosbakat per analogiam felvilágosítjuk, részint a kölcsönzötteket kimutatjuk.

Ha e módszerű munkálatokban csak némely irányvonalakat is képesek valánk kitűzni, melyek helyes útra mutatnak, vagy óvakodókká tenni a hasonlító nyelvészeket némely csábútra vezethető tekervényektől: minden lehető hiányaink és botlásaink mellett azon szerény remény kecsegtet bennünket, hogy ami jót netalán felhoztunk, az illetők méltányolni és követni, amit pedig az egészben elmulasztottunk, pótolni, vagy amiben ily nagy terjedelmű munka folytán botlottunk, azt részletekben időről időre helyreigazítani fogják.

S ha a többé kevésbé rokon nyelvek, csak annyira is lesznek megfejtve, mint mi e szótárban a magyart megfejteni iparkodánk, a hasonlító nyelvészet és általános nyelvtudomány — meg vagyunk győződve — annál biztosabban fog kitűzött czélja felé haladhatni.

A magyar szók részeit alkotják 1) a hangok, (melyeket irásban betüknek hivunk); 2) a gyökök, illetőleg törzsök ; 3) a képzők ; 4) a ragok.

A magyar élő nyelvben létező számosabb hangokra az irásban csak korlátolt mennyiségben negyven önálló bötüt különböztetünk meg, s azokat következőkép jegyezzük :

a, á, b, cs, cz, d, ds, c, ë, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly,
m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs.

Jegyzetek: 1) Hogy kivált az önhangzókra jóval több jegynek (bötünek) kellene lennie, az alább mondandókból fog kitetszeni.

2) A ds habár kevés, s részint kölcsönzött szókban fordúl elé; mindazáltal, mert külön önálló elegyült hangot fejez ki, s ejtését a magyar hangszerve általán megszokta, továbbá, mert bizonyos idegen, különösen arab, török, szanszkrit szók átírására is alkalmas : ennélfogva bötüink számába felvettük. Ilyen szók : dsadsa, dsindsa, dsamál, dsida, bandsa. Hangszervileg legközelebb áll a cs, gy, zs hangokhoz, melyekkel váltakozik. Ly betüvel kezdődő törzs-szónk is alig van több kettőnél, de ez a képzésben, kivált mint az l lágyított mássá, gyakran előfordúl.

3) A megjelölt betük mind egyszerű hangot jelölnek, úgyhogy a mássalhangzók is magukban torlatot (positiót) sem tesznek, s idegen nyelvekbeli számos más betü megjelölésére több betüt szoktunk alkalmazni, például a hellen-latin X-nek a magyarban ksz, gsz felelnek meg : rágsz, rúgsz, faragsz, nyugszik, fekszik. Hasonlók a gs, ks keményebb hangok is : gugsol, kuksol, buksi, töksi, Taksony szókban. Így a hellen ψ-nek a magyarban psz és bsz felel meg, pl. lopsz, kapsz, csapsz, lepsz, dobsz, dobszó, rabszíj, ülepszik, telepszik, tepszi szókban, és a keményebb bs, ps, ezekben : habsol, lebsel, taps, silapsi.

A hangok és így a bötük is önhangzók vagy mássalhangzók.

A szokott jegyű önhangzók időmértékre nézve :

1) A rövid a szabatosan megkülönböztetve a köz beszédben is kétféle kiejtésű volna. Például e két szóban madár és majom ha jól figyelünk a ma szótagra, amabban magasabb, nyíltabb, emebben mélyebb, vastagabb, tompább a tűnik elé. Így különbözik a ba szótagban levő a egyfelül barát, barátság, barátom, másfelül barlang, barangol szókban is. Ezekre nincs külön betünk, de nyelvészetben, különösen az elemzésben meg kell különböztetnünk.

a) A nyílt a közönséges nyelvejtésben o-ra nem változik, s mint vastaghangunak párhuzamos vékonyhangu társa a nyílt e p. kavar kever, csala csele, galagonya gelegenye, rakottya rekettye, kalantyú kelentyű, nyakgat nyekget, továbbá a kétágú ragokban, mint nak, nek: fal-nak, hely-nek; ba, be: fal-ba, hely-be; ban, ben: fal-ban, hely-ben; val, vel: olló-val, kefé-vel; ra, re : fal-ra, hely-re; és képzőkben, mint ad, ed : dag-ad, ep-ed; aszt, eszt : dagasz-t, epesz-t; at, et : akar-at, ered-et; atag, eteg : ing-atag, leng-eteg, stb.

b) A zárt a o-ra szokott változni, mint: baglya boglya, falu folu, falka folka, kapar kopor, kanya konya, tál tol, taliga toliga, taszít toszít, kapó kopó, hamu homu stb. A nyílt a bizonyos érteményi módosításokban i-re is változik : falat filit, darab dirib, topog tipeg, t. i. ezekben és hasonlókban az a a maga nemében nagyobb, az i kisebb valamit jelent; ellenben a zárt a többször o-ról u-ra megyen által, mint: baglya, boglya, buglya; adu, odu, udu; kapar, kopor, kupor; taszigál, toszigál, tuszkál. Ezek szerint a zárt a mintegy középhang a nyílt a és o között, s mint olyan a többi vastaghangu zártak (o, u) felé hajlik. Ezen hang fordul elé az élő nyelvben leggyakrabban a rövid a kimondásakor, melyet a magyar öblösebb szájjal szokott kiejteni, s megfelel az angol rövid o-nak god, not szókban. Azért a mennyiben ez értekezés czéljára tartozik a kettőt megkülönböztetni, a nyílt a hangot a jegy nélkül írjuk.

2) A rövid e szabatos kiejtés által megkülönböztetve négyféle. a) Nyílt e (minden más jel nélkül), mint párhuzamos társa a nyílt á-nak mi a ragokban és képzőkben világosan kitűnik; l. föntebb 1. Ezen nyílt e hangot már a közbeszéd is (legalább vidékek szerént) világosabban megskokta megkülönböztetni egy másik zártabb e hangtól, melyet némely nyelvtanok ë jegygyel írnak. A gyökökben a tisztább és közösebb divatu nyelvszokás határozza meg, hol kell nyílt e és hol zárt ë hangot ejtenünk, mit részint az illető szók különböző értelme megkíván, p. „Aki jó portékát vesz, annak pénze kárba nem vesz.“ „A varrónő ruhát, az éhes kenyeret szeg.“ „Egyenes szeg (szög) angulus rectus.“ Különben is e hangok egymással fölcserélése részint rúttá, részint homályossá tenné a beszédet, péld. ha ezeket: keletre fekszenek telkeim, így ejtené valaki: kelétre fekszenek telkéim. Miszerint a szépejtés kellékéhez tartozik, hogy e két önhangzó között elválasztó vonalat húzzunk. Már „A magyar nyelv rendszere“ czímű akadémiai munkában is a zárt e hang egy ponttal van megjegyezve, így : ė, a másik t. i. a nyílt jegytelenül hagyatva, mit jelen szótárunk folyamában mi is követünk. Azonban ezen zárt ė sem mindenütt tökéletesen egyenlő kiejtésű. T. i. b) Zárt ė van oly gyökökben, ragokban, és képzőkben, melyeket részint a régi

nyelvemlékek ö-vel irtak, részint ma is terjedelmes tájszokás szerint oly hangon ejtenek, mely az ö-höz legközelebb áll, különösen a Tisza némely alsó vidékein lakó magyarok; túl a Dunán pedig némely tájakon egészen ö-vel váltanak fel, mint ezekben : csérėg csörög, pėrėg pörög, pėrzsél pörzsöl. c) A nyílt e és zárt ė hangokon kívül (vagyis a nyílt e és i hangok között) hallatszik még nyelvünkben egy szintén rövid, de élesebb kiejtésű ë, mely a rövid i-hez áll legközelebb, minthogy ezzel mind a régi nyelvhagyományok, mind az élő szokás szerint váltakozni szokott, melyet amazoktól megkülönböztetés végett ezen értekezésben két ponttal jelölünk meg ekképen : ë, ilyenek : ės is (latin, et) ėsmeg ismeg, ėde ide, ėtt itt, ėlyen ilyen, mėnd mind, szėgėt sziget, kėės kies, sėėt siet stb. vékonyhangú, s ėhol ihol, vėlla villa, vėlág világ, hėány hiány stb. vastaghangú szókban. Főleg abban különbözik mindkettőtől, hogy ez (valamint az éles ë és é) nem csak vékony, hanem vastag önhangzókkal is egyesül, mint láttuk, egy szóban; hasonlók ezek is : hėrvad, hėrnyó, régies tanėjt (= tanít) s ezen idegeneknek tartott szók : gėlyva, gėlesztė, bėrėna, dėszka, gyėrtya, mely minőségben o-val cserélődik fel, pl. tanėjt, golyva, borona, doszka, gyortya, stb. Úgy ezen öszvetételekben is : sėha soha, sėhol sohol, sėhonnai sohonnai. Az éles ë tehát mintegy fél hangja az i-nek, melynél valamivel tompább, ellenben az ė-nél élesebb; vagyis az ë az ö-höz s az ë az i-hez közeledik inkább. Egyébiránt ezen ë-t a hangzók tiszta kiejtését elhanyagoló szokás néhol zárt ė másutt nyílt e gyanánt hangoztatja. És ami legfőbb, mind vékony, mind vastag szókban feltaláltatik. Tehát tulajdonképen kétféle természetű, s benne kétféle e lappang. Minthogy ezen hangzó csak gyökökben és törzsekben, nem egyszersmind ragokban és képzőkben (talán az egyetlen nyė nyi mértékképzőt kivéve) fordúl elé, az ábéczerendben egyelőre különös helyet és nevet nem adunk neki, elegendőnek tartván, ha az egyes szók elemzésekor figyelmeztetjük reája az olvasót. Ilyenek a tiltó nė (különbözik tőle a kínáló nė!), a kérdő -ė (itt van-e?), a tagadó sė, sėm, stb.

3) Nyelvünk gyökeiben négyféle i rejlik, melyeket a különböző ragozások után vonunk el, ú. m. egy vastag (mély) hangú, és három vékony (magas) hangú. Tehát

a) Vastaghangu i oly gyökökben, melyek vastaghangu ragokat és képzőket vonzanak, milyenek :

Különben is némely szókban o-val szokott váltakozni, pl. irt ort, irtovány ortovány, pirít porít, sivár sóvár, vagy a-val, aj-val, mint: fartat firtat, kiált kajált, hí! haj! hibarcz, habarcz.

b) Oly vékonyhangu i, mely vékonyhangu ragokat és képzőket vesz fel, de ez ismét háromféle :

α) mely tájejtés vagy közösebb szokás szerint ü-re változik, ezzel fölcseréltetik, mint: id, idő, üdő; idv, idves, idvez, idvezél, üdv, üdvös, üdvöz, üdvözöl; ig, iget, üget; ik, iker, ükör, üklü; in, im, ing, ingėg, ümög; iv, ivelt, üvölt; iz, izen, üzen; így, igyekszik, ügy, ügyekszik; bik, bikk, bükk, bikkės, bükkös; hí, hű, híves, hűvös, hideg, hüdeg; hí, hisz, hűsz, hit, hűt, hitės, hűtös, ki, (ex) kű, kil, kül, kilső, külső, kívül, küvül; miv, műv, mivel, művel, míves, műves; rih, rüh, rihes, rühes; sik, siket, süket stb.

β) azon i, melyről föntebb az e alatti jegyzetben szóltunk, mely t. i. vékonyhangu létére az éles ë változata, vagyis ezzel könnyen fölcseréltetik, mint: is es, ilyen elyen, szilid szelíd stb. Néha am. ej pl. igénye jegenye.

γ) mely se ü se pedig éles ë-re nem változik, mint ezekben : icz, iczég; bicz, biczeg, bicczent; ficz, ficzke; id, ideg, idegen, vidék; ig, igen; ig, iglicze; ill, illik, illem, illendő; ill, illeg, bill, billeg, billeget, billen; in, inger, ingerül, ingėrkėdik, in, ingy, ingyen, incs, ínség; in, int, incselkedik; ir, irigy, irigykedik; csíp, csipéget, csipdés, csipke; csir, csirég, csirke; hím, himlik, hint (him-t); liszt, lisztes, lisztésedik; pih, pihég, pihen; pil, pille, pillés, pillésedik; pi, pipe, pipi,

pipis, pipiske, pipitér; pisz, pisze, piszke; pity, pityér, pityérég, zsi, zsizsi, zsizsereg, zsizsik, stb. Ide tartoznak ezen és ilyen ikerszók is : csiribiri, tiripiri, lityifityi, iczipiczi, ityipityi, bibi. Midőn a vastaghangu szókat kicsinyítve ikerítjük, ezen i hangzik bennök : diribdarab, diribel darabol, csipcsop, csippel csoppal. Ez a legtisztább i, a többi különösen az α) és β) alatti elegyhangú, mely ë- vagy ü-vel váltakozik.

Van egy-két i hangzós gyökszó, melyek tájszokások szerint majd vastag majd vékonyhangu ragokat és képzőket vesznek föl, mint : nyir (tondet) nyirėk (v. tájdivatosan: nyürök) v. nyirok, ir (kenőcs), irėk v. irok, szirt, szirtėk v. szirtok.

4) A rövid o mint vastaghangu mélyebb hang az általános nyelvben változás alá nincs vetve, azaz egyenlő mély ejtéssel mondatik ki, némely erdélyi szójárást kivéve, mint asszany, mandam. Változatlan az különösen részint belértelménél fogva a távolra mutató oda, ott, olyan, onnan szókban, részint köz szokásból, milyenek ok, okád, or, orv, orsó, fog (dens), fogy stb. Mindazáltal az alapértelemnek némi módosításával néha elváltozik a) ö vékonyhangra, mint; gom göm, gomb gömb, gombócz gömböcz, gondor göndör; csombolék csömbölék, csomor csömör, kovacs kövecs; b) ikerítve vagy különben is i-re, pl. gyom, gyimgyom, lom limlom, lobog libeg lobog, csombók czimbók, bombik bimbó, csoma csima, bogyó bingyó. c) Eléfordúl kivált a gyökszókban a zárt a-nak gömbölyűbb változata, l. Zárt a; d) néha a szinte mély hangú u-val cserélődik, mint: oson uson, onszol unszol, ostor ustor, ország urszág (régies), bocsú bucsú, boga buga, boglya buglya, borít burít, botor buta, donga duga, locs lucs, mohar muhar, porhanyó purhanyó purha, sokorú sukoró, szoros szurdék, toszkál tuszkál stb.

5) A rövid ö a) változatlan ezekben : öb, öböl, ök, ököl, ökör, öklel, ökrödik, öl, ölel, ült, ör, öreg, örvény, öv, övez, öz, özön, stb. b) tájejtéssel némely szókban zárt é-vel váltakozik, mint : öcs écs, (öcsém) ördög érdég, kötény kétény, l. föntebb zárt é. c) a vastaghangu o-nak párhuzamos vékonyhangu változata, mint: göndör gondor, l. o. d) gyakran ü-vel cseréltetik fel, pl. göbü gübü, gömő gümő, gözü güzü, kökörcs kükörcs, költ kúlt, löktet lüktet, söveg süveg, csörlő csürlő.

6) Az u a) változatlan, pl. ugat, ugar, ugrik, uszu, uszít, buja, bukik, bunda, csuk, csuklik, csuka, csuta, czuczu, czulák, csupasz, duda, fut stb. b) párhuzamosan a vékonyhangu ü-vel váltakozik, mint : urok ürük, csucs csücs, csucska csücske, sundor sündör, pupóka püpőke, c) tájejtéssel a zárt a-nak vagy o-nak változata, l. a, o.

7) Az ü változatlan ezekben: ühödik, ühög, ül (némely régieknél : il), üst, üstök, üszk, üszög, büszke, csücsül, csünik, csürök, fürt, gyügyít, gyüszű, hülye, nyüst, stb. A ragokban és képzökben az ü és u párhuzamosak, melyek az általános nyelvben minden egyéb hangzót kizárnak, mint : kar-unk, bor-unk, kör-ünk, szem-ünk, lát-unk, fut-unk, néz-ünk, ül-ünk, vár-t-uk, tol-t-uk, tel-t-ük, néz-t-ük, stb. Régente volt néz-enk is. Változásait l. az i és ü alatti jegyzetekben.

A föntebbi hangelemzés szerint a rövid önhangzók :

A két első felekezetűek (a, és b, alatt) a mai magyar hangrend szerint ugyanazon szóban nem tűrik egymást és nem keverednek öszve, kivévén a szoros értelemben vett öszvetetteket, mint : felhadnagy, karperecz, üvegpohár, vagyis a vastaghangu gyökhöz és törzshöz nem járul vékonyhangu rag vagy képző és viszont. Tudnivaló, mint megérintők, hogy ezt a kisimult mai nyelvről kell érteni, mert ez hajdan nem mindig és mindenütt volt úgy, mint a régi nyelvhagyományok bizonyítják, pl. a régi halottas beszédben : magánek, halálnek, pokolnek, milosztben, s Béla király jegyzőjénél : Tosu-nek, (Tas-nak) Uszubu-nek, (Uszubu-nak). Sőt ma is némely tájakon hallani ilyeket : síp-vel, dob-vel, herczeg-nál, püspök-nál.

Az éles ë és i mindkét osztálybeli szókban vegyesen divatoznak, azon különbséggel, hogy az éles ë csak a gyökökben és törzsekben (kivéve a nyë nyi mértékképzőt s ënt int határozót) az i pedig a ragok s képzökben is használtatik.

E hangrend szerint a vastagok és vékonyak ily párhuzamban állanak :

1) A névviszonyító ragokban:

ba, be: ház-ba, ól-ba, kert-be, ölbe;
ban, ben: ház-ban, ól-ban, kert-ben, öl-ben;
nak, nek: ház-nak, ól-nak, kert-nek, öl-nek;
val, vel: hó-val, bú-val, lé-vel, tű-vel;
ra, re: hó-ra, bú-ra, lé-re, tű-re;
abb, ebb: igaz-abb, okos-abb, nyers-ebb, hűs-ebb.

2) Az igeviszonyítókban:

hal-nak, tol-nak, kel-nek, ül-nek;
halt-am, tolt-am, kelt-em, ült-em;
halt-ak, tolt-ak, kelt-ek, ült-ek;
hal-na, tol-na, kel-ne, ül-ne;
halni-a, tolni-a, kelni-e, ülni-e;
hal-va, tol-va, kel-ve, ül-ve:

Ezeket kétágu ragoknak nevezhetnők, mennyiben a vastaghanguakban csak a-val, vékonyhanguakban csak e-vel hangzanak.

3) A képzőkben:

a, e: csal-a, csel-e, dar-a, der-e;
aj, ej: kacz-aj, mor-aj, dör-ej, zör-ej;
at, et: ir-at, lát-at, él-et, szöv-et;
asz, esz: tap-asz, kop-asz, rek-esz, csip-esz;
aszt, eszt: dag-aszt, sorv-aszt, ep-eszt, görb-eszt;
ka, ke: madár-ka, kosár-ka, bőr-ke, gyűr-ke;
atag, eteg: lank-atag, olv-atag, leng-eteg, förg-eteg;
talan, telen: nyug-talan, só-talan, hív-telen, bűn-telen;
atlan, etlen: ház-atlan, gond-atlan, kegy-etlen, szün-etlen;
ad, ed: dag-ad, pukk-ad, eng-ed, förm-ed;
an, en: patt-an, zuh-an, pih-en, röpp-en,
ant, ent: patt-ant, lobb-ant, csepp-ent, röpp-ent;
hat, het: áll-hat, tol-hat, kel-het, ül-het;
and, end: csikl-and, lát-and, ül-end, lel-end;
dal, del: jár-dal, szur-dal, lép-del, nyög-del;
an, en: lass-an, okos-an, szép-en, örökös-en;
an, en (számhatárzó): sok-an, hárm-an, nyolcz-an, keves-en, kett-en, öt-en.

E párhuzamosan váltakozó, s más önhangzókat kizáró ragok és képzők a simább nyelv hangrende szerint meg vannak alapítva, daczára némely tájejtésnek, habár ez a szóelemzéshez hüvebb, pl. a harmadik személy ragozása a Dunán túl több vidéken ö v. é: nép-é, v. nép-é, kedv-ö v. kedv-é, mely a harmadik személynévmást (ö) tisztábban kifejezi, mint a közös divatú nyilt e: nép-e, kedv-e.

Valamint a zárt a középhangot képez a nyílt á és o között, úgy a zárt ë középhang a nyilt e és ö között:

A zárt a létezését a gyökökben föntebb már érintettük. A viszonyragokban és képzőkben ezt nehezebb meghatározni; mindazáltal a magyar hangrend párhuzamos tulajdonságánál fogva némileg gyaníthatjuk, hol és mikor van helye. Ugyanis köztudomásu dolog, hogy vannak úgy nevezhető háromágu viszonyragok és képzők, melyek a vastaghangu szókhoz o-val, a vékonyakhoz é-vel vagy ö-vel járulnak, mint:

Továbbá azon sem kételkedhetünk, hogy bizonyos viszonyokban a vastaghanguak nyilt á, a vékonyak nyílt e hangokkal ragoztatnak és képeztetnek.

Ugyanis ha e példákat tekintjük:

e kétféle ragozás öszveállításából eredtek ezen ötágu ragozási csoportok, melyeket bizonyos ragok és képzők alkotnak, u. m.:

Úgyde e példákból kitünik, hogy hangrendi párhuzamban a nyilt vastag á-nak a nyilt vékony e, a gomolyú vastag o-nak a gömölyü vékony ö felel meg szabatosan; de az é-nek megfelelő mélyebb hang a fentebbiekben nem létezik. Tehát kell lenni e ragokban oly a hangnak is, mely a nyilt á és o közötti hézagot betölti, (valamint a nyilt e és ö közötti helyet betölti a zárt é). Ez pedig nem más, mint azon zárt a, melynek létezését a gyökökban már fontebb kimutattuk. És valóban, ha tisztább magyaros kiejtésre figyelünk, azt bizonyos szókhoz járuló ragokban és képzőkben észre kell vennünk, milyen a hosszu á után következő rövid a pl.:

melyeket a tájejtés o-ra szokott változtatni: ház-ot, ház-ok, ház-om, ház-os, ház-ol; sőt némely ragozások és származtatásokban az általános nyelvszokás is hol a hol o hangot használ pl. láb-at, láb-ol (meglábol) és láb-al is (ellábal); gát-ak, gát-ol, gyár-ak, gyár-os stb. Ellenben a nyilt a-t megtartja eredeti miségében, pl. fal-at, fal-ak, fal-am, fal-as, fal-az, és nem mondja: fal-ot, fal-ok, fal-om, fal-os, fal-oz.

Tehát a mondottak után a szóban forgó vastag és vékony hangu ragok és képzők párhuzamban így állanak:

s tulajdonképen nem öt, hanem hatágú ragozási csoportot kell felállítanunk:

Egyébiránt a zárt ė-re nézve megjegyzendő, hogy midőn a gyökben is megvan: ekkor, mint a terjedtebb szokásnak tetszik, vagy a mondatbeli széphangzat igényli (a sok e kikerülése végett) ö-t használhatunk helyette, s ilyenkor a ragozás is hozzá alkalmazkodik pl. pėr, pėr-ėm, pėr-ėd, pėr-ėk, pėr-és, vagy: pör, pör-öm, pör-öd, pör-ök, pör-ös. Máskép áll a dolog a viszonyragok és képzőkre nézve, melyekben az ė az ö-vel fél, az o-val egész ellentéti viszonyban áll, t. i. bizonyos esetekben ö és ü után közvetlenül ö, a többi vékonyhangok után ė járul, pl. tör, tör-ök, tör öm, tör-tök, tördel-ėk (nem tördel-ök), tördel-tėk (nem tördel-tök), töre-kėd-ėm (nem töre-ködöm); tehát a viszony magokban a zárt hangú alakulásokban háromágu, ilyformán:

Ezen és hasonló viszonylatokban ė helyett ö-t írni annyi volna, mint nyelvünk hangrendét megzavarni, s nyelvünket egy sajátnemű alkotó hangjától megfosztani. Ezt tennök pedig, ha így írnánk és beszélnénk: vereködik, enyelög, csėpüg, pėzsüg, idvös, vetök, vettök, vetitök, kertöm, embörök, selyöm, szerelöm, hegyöz, szentöl stb.

A tájejtést nem szabad a közösen elfogadott simább nyelv rovására feltolni. Az ly-ot is a hanyag nyelvszokás majd j-vel majd csupasz l-vel pótolja, de azért a szabályos tiszta beszédben és írásban a szónok, szavaló, szinész, író ovakodni fog ily különcz és a széphangzatot sértő kiejtésektől.

E két hangzónak párhuzamossága nyelvünk hangrendében világos, s mind a gyökökre, mind a viszony ragokra és képzőkre kiterjed, mint:

Tudnivaló, hogy mint föntebb érintők, e két ellentétes önhangzó között egy középnemű felhangzó ė létezik, melynek kiválólag a háromágu ragozásban és képzésben van helye:

Ha a vastaghangu gyököt vékony hangura alakítjuk, az o és u után közvetlenül következő o átmegyen ö-re pl. csomoszol csömöszöl, sundorog, sündörög.

Ezek a ragokban és képzőkben szabály szerint más hangzót kizárnak, az első a vastag, a második a vékony hangu gyökök és törzsekhez járulván:

Néha o, é helyett állanak pl. ezen igékben: alkuszik, vajuszik, szélhüdik, petyhüdik.

A széphangra nem ügyelő tájejtés sok szóban a szebb hangzatu o és ö helyett használja pl. tol tul, tolom tulom, boglya buglya, csoport csuport, őröl őrül, töröl törül, pöröl pörül.

Az i közös hangzó, melyet mind a vastag mind a vékonyhangu gyökök és törzsek fölvesznek; valamint az i-hangzóju ragok és képzők mindenféle szóhoz járulnak u. m.:

ig: ház-ig, kút-ig, kert-ig, tölt-ig,
int: alkalmas-int, meg-int, képes-int,
i (1): ház-i, kút-i, kert-i, füst-i,
i (2): suny-i, bodr-i, picz-i,
di (1): okton-di, szelever-di, pökhen-di,
di (2): lovas-di, katonás-di, kergetős-di,
csi: Jan-csi, Fer-csi, Ter-csi,
si: vak-si, buk-si, silap-si, tök-si.

Ennek bizonyos okszerüsége van, t. i. mint föntebb elemeztük, az i mint gyökhang négyféle, habár magán kiejtve egynek tetszik, nevezetesen a) mély hangu ragokat és képzőket vonz, mint az in, ij főnevekben, jegye lehetne ez értekezésben: ï, mely a török nyelvben is megvan; b) mely éles ë-re szokott változni, de vékonyhangu ragokat és képzőket vesz fel, mint ezekben: ily, ide, mind, is, régiesen: ely, ede, mend, es; c) mely ü-re változik, mint idő, üdő, idc, üdv; d) mely vékonyhangu létére se é-re se ü-re nem változik, pl. az ideg, illik, hint szókban, mint föntebb.

E szerint az első pont alatti ï a vastaghanguak lejtőjéhez tartozik, s mint legmagasabb vastaghangu annak fő fokán áll, s utána azon ë következik, mely szintén vastaghangulag ragoztatik, p. hervad, hervaszt szókban. A többi a vékonyak lejtőjén jár. Legmagosabb minden önhangzók között azon vékony (vagy fel-)hangú i, mely se é-re, se ü-re nem szokott változni, s mint i leg is tisztább.

A hanglejtés fokai tehát fölülről lefelé ily sorozatban állanak:

vastag ï, ë (ï-vel váltakozva), ë (o-val vált.), á, a, o, u.
vékony i (tiszta), i (ü-vel vált.), i (ë-vel vált.), e, ė, ö, ü.

Ugyanezek lépcsőzete alulról felfelé:

melyek közöl írásunkban csak hétnek van külön jegye (a, e, i, o, u, ö, ü), mert az ė is csak némely nyelvtanokban és ezen szótár értelmezendő czikkein van megkülönböztetve.

Ezek általán két osztályba rendezhetők, a) melyek egyszerü megnyujtás által keletkeztek, s időmértékileg két röviddel érnek fel, mint ág = á-ág, év = ë-ëv, ív = i-iv, kór = ko-or, őr = ö-ör; ezek, legalább tudtunkra, nem két külön szórész önhangzóinak öszveolvadásából eredtek, s leginkább a gyökszótagokban fordulnak elé; hanemha azt veszszük, hogy a hoszszú önhangzók, mint több rövidből összeolvadottak, oly fogalmakat jellemeznek, melyekben nagyobb terjedség fejeztik ki. Azonban némelyek csak tájejtésileg és csak a tőszóban hosszúk, mint: ád, hágy, vész (perit), lél, vét (jacit, seminat); mások eredetileg szintén rövidek valának, s kisebb nagyobb tájszokás szerint ma is azok, mint: árpa arpa, gyánta gyanta, láng lang, ápol apol, uriás urias, kaczkiás kaczkias, fuvát fuvat stb.; másokban a megnyújtás a szónak érteményét hasonló rövidtől megkülönbözteti pl. ál al, vár var, háj haj, él (vivit és acies) el, szél szel, örül örül; b) melyek ragozás vagy képzés által két vagy több hangzó egybeolvadásából képződtek, mint: látám = láta-am; c) melyeket a szokás, de kétségen kivül természeti hangtörvény alapján a szók végén mássalhangzóval kezdődő viszonyító ragok előtt megnyújt, mint: fá-hoz, fá-tól, fá-ra, kefe, kefé-hez, kefé-től, kefé-re, kapa, kapá-val stb. Némelyek ennek okát a hangsulyban keresték. Mire elég legyen röviden megjegyezni, hogy ezen nézetet az élő beszéd megczáfolja, mert például kefé-hez, kapá-val szókban is, a hangsuly épen nem a hasszu é s á, hanem az első szótagban levő rövid e, a hangokon fekszik minden rendszerénti magyaros kiejtésben: kėfėhez, kápával; úgy hogy ha a megnyujtott é, á hangokat sulyosbítjuk, ez a beszédben kérdő alakot öltene magára: kefé-hez? kapá-val? A megnyujtás oka itt minden esetre más valamiben rejlik.

Több külföldi jeles nyelvész is tanítja, hogy valamely önhangzó kiejtésekor mind elül, mind utól hallatszik valamely gyönge szellet; így elül a sémi, továbbá a hellen hangjelelésben (írásban) minden önhangzó valamely szelleti jegyet szokott kapni. Továbbá utól a persa írásban van azon szokás, mely szerént minden szó, mely különben önhangzón végződnék h jegyet (szelletet) veszen föl. Ezekből érthető némely régi magyar írásmód is, mely szerént némi szelletet találunk följegyezve mind az önhangzón kezdődő némely szók eléjén pl. imád, ize (ajakszellet a régi halotti beszédben), ű (= ő, ille), űtet, űneki stb. (torokszellet Bátori bibliájában), mind az önhangzón végződő szók utolján, pl. a^h, u^hra, ki^h, be^h, de^h, ne^h, ala^h, szomorú^h, szeresse^h, irá^h, akarta^h, volna^h, születése^h és ezer meg ezer példa a Debreczeni legendáskönyvben, melyekre nézve Toldy F. társunk is azt tartja, hogy ezen vég h „épen csak is szellet volt.” Szintén itt találjuk ezeket is: halála^hról, hivatala^hban, népe^hvel. T. i. halála^h, hivatala^h, népe^h, ujabb ragozás mellett is megtartják a szelletet, mi által előáll torlat áll elé: hr, hb, hv, és a megelőző önhangzó ragozáskor vagy képzéskor már a torlatnál fogva is hosszuvá lesz s könnyen meg is nyújtatik; s itt a kulcsa ezen megnyújtásnak, mint a^hra ma is tájdivatosan így ejtetik: árra. Még jobban támogattatik e vélemény az által, hogy az önhangzón kezdődő ragok előtt megnyújtásnak rendszerént nincs helye, mert nincs torlat, pl. faé (= fa^hé), faig (= fa^hig), faért (= fa^hért), barátságaért (= barátsága^hért), tehát nyelvészetileg ez a helyesebb a néhutt szintén divatos megnyujtásnál. A kor, ként

(= ki-ént), beli, kép ragok, illetőleg képzők előtt pedig azért nem nyújtatik meg az önhangzó, mert ezek még ma is önálló szóknak tekinthetők, tehát a megelőző egész szóra nincsenek befolyással. A ság, ség képzőkben oly erős és változhatlan a hosszú á, é, hogy mellettök a torlat sem tűnik elé, sőt gyakran, ha a szelletesnél erősebb torlat előzi meg azon képzőket, még segéd önhangzó is járul közbe pl. sok-a-ság, ur-a-ság, szüz-e-ség stb. sokság, urság stb. helyett. Az i, u, ü-ről alább lesz szó.

A magyar hosszu á hang, a magosságot tekintve általában a rövid nyilt å hangnak felel meg, azaz a közbeszéd általán véve a hosszu á-t nyiltabban, magasabban ejti mint a rövid zárt a hangot, és csak némely tájbeszédben hallható a hosszú zárt à (= å hasonló a terpedt angol o-hoz nor, for szókban) például: baatyaam.

A hosszú á származékokban többféleképen alakúl:

1) á = a + a: dara-am darám, dara-ad darád, buta-an bután, kora-an korán, szapora-an szaporán, várta-ak várták, várja-ak várják,

2) á = a + i vagy j (vagy v) + a: lát-a, tárgymutatóval: láta-i vagy láta-j (videbat istud vagy isthic), személyraggal: láta-j-a (videbat istud ille) = látá, mint régiesen iratik is így: hadla-v-a (= hallava), különösen j-vel látna-j-a, hallana-j-a alakban; hasonlók: látám, látád, látnám, látnád.

3) á = o + v + a: hó = hova, kács = kovács, rács = rovács, tá = tova, honnan a gyermeknyelvben tátá a. m. tovatova, messze: tátába menni.

4) Az úgynevezett ékvesztőkben eredetileg rövid lehetett, mint tájszokásilag ma is ejtik: fonál fonal, madár madar, bogár bogar. Ilyek a gyakorlatos igékben előforduló ál (él) pl. járdogál, irdogál, álldogál, melyet régente röviden használtak s a határozatlan ragozású mult idő egyes 2-ik személye: láttál, hallottál, melyek tájánként ma is röviden hangzanak: láttal, hallottal; így a régi codexekben az e is rövid: mentel, jöttel.

5) A mássalhangzóval kezdődő névviszonyító ragok előtt megnyujtásból eredt: hazá-ra, hazától, hazá-hoz, hazá-ba, mint föntebb láttuk.

Hogy az ily ragozásokban az a szinte rövid volt eredetileg, onnét gyanithatni, mert néhutt a szokás ma is röviden használja, sőt némelyek mint: ért, ig, ként, kép, továbbá a kor, beli, ság, i képzők előtt az irodalom is rövidnek veszi: fa-ért, fa-ig, ma-ig, nap nyugta-kor, butaság, haza-i. Tájejtéses: apa-ka e h. apáka

A hosszu á akármily elemekből állott öszve, a tiszta kiejtésü magyarok ajkán egyöntetü hang gyanánt egyforma nyiltan hangzik, de a palóczos vidékeken āa, aá, oa, oá, ua, uá iker változatokban hallatszik, s a bennök előforduló a is inkább a zárt a-hoz hasonlít.

Hosszú é bötünk csak egy van, holott párhuzamosan négynek kellene lennie, hogy egyik a nyilt e másik a zárt ė, harmadik az éles ë hangnak feleljen meg, még pedig ez utólsót illetőleg mind mély mind magas szókban. Azonban részint a szabatos kiejtésben, részint ragozásban és képzésben mind a négy é-t megkülönböztethetjük, ú. m.: 1) magas hangú szókban is egy tompábbat és egy élesebbet, melyeket arról ismerünk meg, hogy a tompa, tájejtés szerint sem szokott í-re változni, és hogy ez rendesen ékvesztő, vagy összeolvadt; az éles pedig némely legmagyarosabb vidéken is í-vel cseréltetik fel. Igy különböznek egymástól:

ég (coelum), eg-et, eg-ek,
ég (ardet), tájejtéssel: íg,
ér (rivus, vena), er-et, er-ek, er-es,
ér (valet), tájejtéssel: ír, ráír,
szél (ventus), szel-et, szel-ek, szel-es,
szél (margo) szélės, v. szílės,
fél (dimidium), fel-et, fel-ek, fel-ez,
fél (mentuit) tájejtéssel: fíl.

Az elsöbbekben tompább é hangzik, valamint ezekben is: dél, dér, tél, téj, kéz, mész, réz, egér, födél, szekér, s általán az ékvesztőkben. Élesebb é (= é) ezekben: szép, kép, kék, lép, csekély, szegény, tájejtéssel: szíp, kíp stb.

Amazokban t. i. az é eredetileg nem egyéb, mint a nyulósan kiejtett nyilt e, tehát

terpedt ēe, vagy ė, noha a mai általánosabb kimondásban inkább az éles ë-nek megfelelő hosszut találjuk, kivévén ha palóczosan ejtetik ki.

Ezen két é-nek öszveolvadásból támadt fajai:

a) é = e + e: kefe-em kefém, kefe-es kefés, kepe-ez kepéz.

b) é = ė + e + ö: vé-e-ön vén, té-e-ön tén, lé-e-ön lén, t. i. a vé, té, lé elvont gyökökből képzett mult idők; máskép, mint a mely ö-ből is olvadott egybe: vőn, tőn, lőn,

c) é = e + ė: vere-ek verék (én), üte-ék üték (én), eke-én ekén,

d) é = ė + e: lé-et lét, té-et tét, vé-et vét, létel, tétel, vétel.

e) é = e + i (vagy j, vagy v) + e: ver (caedit), ver-e, (caedebat) vere-i (caedebat istud vagy isthic), vere-i-e, vere-j-e (caedebat istud ille), öszveolvadva: veré, régiesen: vereve v. vereje; különösebben az óhajtó módban: verne-i-e v. vern-e-j-e.

2) Magas hangú szókban találunk oly é-t is, mely az egyszerű ő helyett áll, mint: tetéz, tetőz, bé bő, fé fő, hé hő, csé cső.

3) Ama rövid ë-nek, mely a vastaghanguakkal is párosúl, azon hosszu éles é (= é) felel meg, mely szintén vastaghangu szók gyökeiben fordul elé mint: béka, béna, bétló, léha, néma, dévaj, héja, dézsa, séta, vékony, vézna, véka, stb.

Éj aj-nak változata ezekben: gané, ganéj, ganaj, taré, taréj, taraj, karé, karéj, haraj, hé héj, haj.

E következőkben öszveolvadásokból támadt:

a) é = a + i, pl. látsza-ik látszék, látszana-ik látszanék;

b) é = a + ė, láta-ék láték, látna-ék látnék.

4) Néha ó v. o helyett áll, mint tanét (régiesen tanót), ajándék ajándok, szándék szándok, fazék fazok; ide tartoznak: ámé, bámé, kópé, csóré, bóné, góré stb. melyekben é = ó.

A hosszu é ezeken kivül különféle tájejtéssel: ikerítve: ee, ie, ei, pl. keerėm, kierėm, keirėm, szeepen, sziepen, szeipėn. Ez ily kiejtések néha az illető szók eredeti elemeit tüntetik elé, eedés = é-ed-es, v. é-et-és, azon é gyöktől, melyből é-hetik, é-tet származtak; feek = fék az elavult fe gyöktől.

A hosszu í is kétségen kivül különböző ezekben: csíp (csipek) és sír (sírok). Emez mélyebben hangzik. Mindkettőtöl különböznek ismét azok melyek 1) é-vel 2) ű-vel szoktak felváltatni mint ímelygő = émelygő, és mív = mű, nyí = nyü.

1) Megnyujtott egyszerű í létezik leginkább a gyökökben, mely némely szókban a képzők előtt röviddé leszen, mint: hízik hizlal, bír birodalom, ví viadal, csíp csipdes, így igyen, sír siralom sirat stb.

2) Öszvehuzás által: í = i + j, midőn az ilyformán eredt:

továbbá í = i + o: csi-ogat csígat, ri-ogat rígat, v. ríkat stb.

1) Megnyujtott de eredetileg rövid o, mint: hólt holt vagy halt (hal igétől), óld old, ólom olom (az olvadékonyságtól), óriás orias (or-om gyökétől). 2) Mint igenévképző az ő személynévmás vastaghangu változata. 3) Tunya ejtésben ol, al-ból van öszvehúzva: fót folt, bódog boldog, bót bolt, óma alma, szóma szalma, fóka falka, bóta balta. 4) Két önhangzónak együvé olvadása, nevezetesen:

a) ó = o + o: no-ogat nógat, no-odít nódít, lo-odít lódít, lo-og lóg.

b) ó = ó + o: kamó-os kamós, hajtó-os hajtós, kapó-os kapós.

c) ó = a + i (vagy j) + u: láta-j-uk látók, látna-j-uk, látnók.

Ki nem simult palóczos ejtéssel: ao, aó, uo, uó: rólam, raolom, raólam, ruólam, más tájejtéssel áu és ú is: ló lau, lú.

1) A gyökökben megnyujtott ö milyenek: ő, őr, őz, ösz, őn (hal), bősz, szőr, tőr.

2) Tájejtéssel öszvehuzott övüv, mint: öveg őg, söveg, süveg sőg, üvőlt őt.

3) Az öl öszvehúzva: föld főd, köldök kődök, bölcső böcső, ölt őt.

4) Öszveolvadásból eredt: bö-ög bőg, verő vő, növő nő, jövő jö, csöv cső, töv tö, köv kő, szöv sző. Némely szókban é-vel cseréltetik fel: gőg gége, csők csék, bő bé, hő hé. Tájejtéssel ikerhangzóként: eö, eő, öö, öü, üö, de ű u is: tőke, tööke, teöke, tüöke, tüeke, tűke, tüke, kű (kő), lű (lő).

1) Ragatlan állapotú gyökszókban az egyszerü rövid u-nak megnyujtása, s mint olyan jobbára ékvesztő, pl. úr, urat, urak, kút, kutatni, kutatás, búb, buborodik, csúcs, csucsor, lúd, ludat, ludak, ludas, rúd, rudat, rudak, rudas, stb. 2) Rúthangzatú tájnyelven ó helyett ejtetik: lú ló, vagy ol-ból huzódott öszve: dúgozik dolgozik, kúdus koldus. 3) Mint melléknévképző eredetileg ó s a régieknél gyakorta így is találjuk: savanyú savanyó, domború domboró, csikoltú csikoltó, tovább a tyú végzetü szókban: cságatyú = cságató, pattantyú = pattantó, tárogatyú = tárogató, szivatyú = szivató stb. 4) Öszvehuzás által eredt: bu-og búg, su-og súg, zu-og zúg, to-ul túl, tisztu-ul tisztúl, stb.

Tájejtéssel: oó, ou, uó: szomoroó, szomorou, szomoruó.

1) Ragozatlan gyökszókban megnyujtott ü, s jobbára ékvesztő, mint: fűz, füzet, füzek, füzes, tűz, tüzet, tüzek, tüzel, tüzes, szűz, szüzet, szüzek. 2) Tájdivatos kiejtéssel a jobb hangzatu ő helyett használtatik: ű (ille), bűl (ből), rűl (ről), dűl (dől), bű (bő), kű (kő). 3) Mint névképző eredetileg ő, mint: keserű keserő, seprű seprő, gyeplű gyeplő. Ilyenek: csörgetyű, förgetyű, leffentyű, ergetyű. Vesd öszve: ú. 4) Öszvehuzás által alakult, mint:

hűt = hü-it, fűt = fü-it;
hűl = hü-ül, fűl = fü-ül;
feketül = fekete-ül, gyöngül = gyönge-ül;
szű = szüv, nyíl = nyüv, hű = hüv.

Némely szókban régies vagy tájdivatos szokás szerint í-vel váltakozik: fűz fíz, bűz bíz, bűn bín, nyű nyí, mű mí, szű szí.

tehát:

Némely példák a két lejtőzet szerint ragozott szók párhuzamos változataira.

A rövid és hosszu önhangzók megkülönböztetésének nyelvünkben nem csak helyesejtési, hanem ragozási és érteményi tekintetben is nagy fontossága van. Mi az a, á, o, ó vastag, és e, é, ö, ő, ü, ű vékony önhangzókat illeti, ezekre nézve a nyelvszokás, kevés kivétellel alkalmasint egyező, mit részben annak tulajdoníthatni, hogy ezen hangok mértékének fölcserélése által gyakran a szó értelme egészen megváltozik, vagy legalább homályossá lesz. Így különböznek egymástól: baj, báj; kar, kár; mar, már; haj, háj; csap, csáp; tar, tár; nyak, nyák; szor, szór; kor, kór; pok, pók; sor, sőr; hon, hón; csöp, csép; ver, vér; tör, tőr, stb. Ellenben az i, u, ü hangoknak, melyeket szélsőknek nevezhetünk, minthogy a többiek sorában széltül állanak (i—u, és i—ü) mértékére nézve nagy ingadozást tapasztalunk, mert ezeket több vidéken, nevezetesen túl a Dunán még azon szókban is röviden ejtik, melyekben túl a Tiszán, s Erdélyben megnyújtják, vagy nyújtani szokták. Mit ismét onnan fejthetni meg, hogy ezen hangzók akár hosszan, akár röviden ejtve az illető szók érteményét se nem változtatják, se homályossá nem teszik, pl. irás v. írás, utas v. útas, bünös v. bűnös. Minélfogva ezeket és más ilyeneket a verselésben közös mértékűeknek szokták venni. De a nyelvszabályosság és helyesejtés méltán igényli, hogy ezen ingadozást ha végkép ki nem irhatjuk is, részint a terjedelmesb gyakorlaton, részint az elemzésen alapuló szabályokba illeszszük. Erre nézve véleményünk szerint következő irányszabályokat állíthatni.

I. A helyesejtésnek egyik fő elvénél fogva, amit a legelterjedtebb nyelvszokás röviden szeret ejteni, az rövid; t. i. a tájejtés, hacsak az ellenkezőnek valamely okszerű alapja nincsen, illő, hogy az országos divatnak hóduljon. Szótárunk folyamában elsorolva adjuk legnagyobb részét azon gyököknek, melyekben a közösebb szokás az i, u, ü önhangzókat röviden ejti.

II. Amit terjedtebb szokásnál fogva megnyújtanak, kivált ha ezen nyújtásnak saját okszerűsége van, az szabályszerűleg hosszú, milyenek: ím, íme, mert ikertársa ám, honnan: ímmel-ámmal, hímel-hámol; ímely ímelyég mert eredetileg émely émelyég; íny, mert mint evésre vonatkozó szerv és érzék az éh ét szókkal egy eredetű, s tulajdonkép: ény; gím más kiejtéssel: gém, Gímes, Gémes; szít mert folytonos, huzamos fuvásra vagy vonzásra vonatkozik: „tüzet szítani”, „valakihez szítani”; bú, folytonos szomorú kedélyi állapot; húgy, midőn csillagot jelent, mert eredetije hold, hód, húd, honnan többese is: húgyak, mint hold-ak, ellenben a hugy (pisa) többese hugyok. Ide tartoznak általán, melyek képzés következtében nyúltak meg, mint: míg = mi-ig; búg, súg, zúg, dúl, gyúl, fúl, nyúl (ige és főnév), nyújt, túl, űz, dűlt, fűl, hűl, gyűl, tűz stb.

Egyébiránt az állandó hosszúk száma sokkal kevesebb, mint a rövideké, mely tünemény oda mutat, hogy ezen önhangzókra nézve nyelvünk a rövid ejtésre hajlandóbb; mi abból is látszik, hogy, mint föntebb láttuk, midőn az a, e hangzókkal végződő szókhoz viszonyító rag vagy képző járúl, rendesen megnyúlnak, pl. kapa, kapával, kapára, kapától, kapál; kefe, kefével, kefére, kefétől, kefél: ellenben az i, u, ü végzetűek rövidek maradnak, pl. kocsi, kocsim, kocsival, kocsis; kapu, kapum, kapuval, kapus; gyöpü, gyöpüm, gyöpüvel, gyöpüs.

III. Melyek két nagy terjedelmű szokás, sőt az írók két külön felekezete szerint is majd röviden majd hosszan divatoznak, körülbelül ezek: íge ige, ígér igér, így igy, íj ij, ív iv, ítél itél, íz iz (articulus), bír bir, bíró biró, bízik bizik, csík csik, dísz disz, csúcs csucs, híg hig, hím him, hír hir, hízik hizik, kín kin, kíván kiván, nyír nyir, (főnév és ige), sík sik, síp sip, sír sir, szín szin, tíz tiz, víg vig, vigyáz vigyázz, víz viz, zsír zsir, úgy ugy ugyan, új uj, újj ujj, úr ur, úszik uszik, út ut, búgyor bugyor, búza buza, csúszik csuszik, fúr fur, gúnár gunár, húg hug, húr hur, hús hus, húsz husz, kút kut, lúd lud, múlik mulik, nyúz nyuz, nyúl nyul, rúd rud, rúg rug, rút rut, súgár sugár, súdár sudár, súly suly, szűr szür, túr tur, zúz zuz, bűz büz, bűn bün, csűr csür, fűz füz, tűz tüz, gyűrű gyürü, gyűszű gyüszü, nyűg nyüg, szűk szük, sűrű sürü, szűz szüz, tűr tür.

Az ide tartozó fő- és melléknevek egy részét az ékvesztők közé sorozhatjuk, melyek t. i. az á és é gyök- vagy törzsbeli hangokat is bizonyos viszonyokban hosszan hagyják, más viszonyokban pedig megrövidítik, sőt némelyek tájszokás szerint ragozatlan állapotban is rövidek, mint: tej, tehen, szeker, nyel, sudar, madar. Különben ez utóbbiaknak ragozási és képzési szabályaik következők:

1) Elvetik az ékezetet a) a többesben, tárgyesetben, és személyragozásban: nyár, nyarak, nyarat, nyaram; kéz, kezek, kezet, kezem, b) az önhangzóval kezdődő képzők előtt:

pohár, poharas, poharaz, poharacska;
mész, meszes, meszez, meszel, meszecske;

nehéz, nehezen, nehezít, neheztel;
kevés, kevesen, kevesít, kevesedik.

Kivétetnek az i és ul ül képzők: nyári, téli, kézi, szamárul, tehénül, nyélül.

2) Megtartják az ékezetet a) más névmódosító ragok előtt: nyár, nyárba, nyárban, nyárra, nyáron, nyárhoz, nyárnál, nyárral, nyárig, nyárért; tél, télbe, télben, télre, télen, télhez, télig, télkor, b) a mássalhangzóval kezdődő képzők előtt: kosár, kosárnyi, szekérnyi, tenyérnyi; pohár pohárnok, nehéz nehézded, kevés kevésded, szél szélhüdik. Kivétetnek a ka ke előtt a kéttaguak, melyek közösek: madárka v. madarka, kosárka vagy kosarka, egérke vagy egerke, szekérke vagy szekerke; továbbá ezek: keztyű nem kéztyű, kezkenő nem kézkenő, neheztel nem nehéztel, reznek (vörnyeges túzokfaj) nem réznek.

Tegyünk már most hasonlítást az ékvesztők és a fentebb elsorolt i, u, ü hangzós nevek között. 1) Abban általán mindkét felekezetbeliek megegyeznek, hogy ragozatlan állapotban tájejtések szerint majd hosszúk majd rövidek. 2) Az á é-féle ékvesztők bizonyos ragokat és képzőket mindnyájan nyilt a- vagy nyilt e-vel vesznek fel, mely esetben a gyökbeli á és é megrövidül. Ugyanez történik többekkel amazok közül is, minélfogva szintén az ékvesztők szabályai alá sorozhatók, milyenek: híg, higak, vagy hígak, de: higgad; úr, urat, urak, uras, ural; lúd, ludat, ludak, ludas; rúd, rudat, rudak, rudal, rudas, rudaz. Ilyenek: súgár, víz, tíz. Más részről az ékvesztők szabályai szerint: víz, vízre, vízen, vízről; úr, úrban, úrnál, úrhoz, úrtól; tűz, tűzre, tűzről, tűzhöz, tűznél, tűztől, stb. Melyek pedig a többes számban nem ak ek, hanem ok, ék, ök ragokat vesznek föl, s ennélfogva az ékvesztőktől elütnek, látszik, hogy helyesebben mindig hosszúk, pl. csík, csíkok, csíkos, csíkoz; hír, hírek, híres, hírlel, hírre; sír, sírok, sírba, síron; zsír, zsírok, zsíros, zsíroz; továbbá szín színek, csúz csúzok, hús húsok, súly (Tisza mellett inkább suly) súlyok, gúny gúnyok, bűz bűzök, bűn bűnök, csűr csűrök, nyűg nyűgök. A Tisza vidékén ezek is hosszúk noha a- s e-vel ragoztatnak: híd hidak, új újak, újj újjak, víg vígak, út útak, kút kútak, tíz tízes tizen (de: tizenegy, tizenkettő), húsz húszas húszan (de huszonegy, huszonkettő), szűz szüzek, fűz füzek, szűk szűkek, nyúl nyúlak.

Egyébiránt, mint már érintők, ezen hosszú önhangzók mértéke fölötte ingadozó, mert a közszokásilag vagy elemzésileg hosszú gyök is némely származékokban általán megrövidül, mint: sulyok (eszköz) nem súlyok, gyülevész nem gyűlevész, dukál nem dúkál stb.

Mi a fent elsorolt gyökigéket illeti, azok helyesebben minden módban és időben hosszúk, (épen úgy, mint az ékvesztő nevek a föntebbi módosító ragok előtt), bír, bíra, bírt, bírj, bírni, bírna, bírva; húz, húza, húzott, húzz, húzni, húzna, húzva; szűr, szűre, szűrt, szűrj, szűrni, szűrne, szűrve; és csak kevés kivétellel mint mulandó.

Származékaikban pedig szokottan rövidek, ú. m. ír, iromány, irkál, irodalom, de írás, írat is; túr, turkál, de túrás; szűr, szüret, szürcsöl, de szűrés; bír, birtok, birodalom, birkózik; bízik, bizalom, bizomány, biztat, biztos; csíp, csipked, csiptet, csipeget, csipke, csipesz; csúsz, csuszka, csuszkál, csuszamodik, csuszkorál; dúz, duzzad, duzzog, duzma, duzmati; fúr, furdal, furkál; hízik, hizlal, hizodalmas; húz, huzakodik, huzkál, de húzamos; nyír, nyirbál, nyirkál, de nyírás, nyíradék; nyúz, nyuzár, nyuzga; rúg, rugdal, rugdos, rugalmas, rugony; sír, siralom, sirat, sirám, siránkozik, siránkozás, de: sírás; szúr, szurkál, szurdal, szurdancs, de: szúrás; zúz, zuzorka; tűr, türelem, türelmes, türelmetlen; tűr, midőn am. gyűr, türődzik, türemlik, (gyüremlik, gyürközik).

Az ékvesztők szabályait követik általán a) más fő- és melléknevek is, melyek gyökét egy magánálló vagy egy megelőző mássalhangzóval járó önhangzó képezi, milyenek: ó vagy av, avas, avar, avatag; cső, csövet, csövek, csöves; fő vagy fej, fejet, fejek, fejel, fejes, fejez; hó, hevet, hevek, heves, heveny; hó vagy hav, havat, havak, havas, havazik. Hasonlók: hő, hű, jó, kő, lé, ló, só, szú, tó, tő. Kivétetnek: fű fűvek; bő, bővet, bővek, bővelkedik, bőség; tű, tűz, tűzdel, tűzés, stb. Hasonlóan több-kevesebb származékokban és ragozásokban megrövidülnek ezen gyökigék: bú, búvok, bujkál; fú, fúvás, fuvat, fuvalom, fuvolya; jő, jövök, jövet, jövés, jövendő; lő, lövök, lőtt, lövés, lövet, lövel, lövöldöz; nyí, nyívás, nyivácskol, nyivákol; rí, rivás, riad, riog, rigó, rikolt; ró, rovás, rovat, rovaték, rovátkol; sí, sivít, sipít; szí, szívás, szivornya, szivatyú; ví, vívás, viadal, vita; sző, szövök, szött, szövés, szövet, szövevény, szöveg.

A ragok és képzők között ú ű, úl űl, és ít, sőt túl tűl, rúl rül, ból bül is elfogadják a megnyújtást.

Mind ezekben és többekben az általánosabb nyelvszokás igazít el bennünket, és pedig ezen két fő szabályban: 1-ször amely szókban e szélső önhangzók az általánosb nyelvszokásban

röviden ejtetnek, azok állandóan rövideknek vétessenek és irassanak; 2) amelyekben azok az ország nagy részében, ú. m. a Tisza vidékén és Erdélyben jobbadán megnyújtva ejtetnek is, azoknak akár hosszú, akár rövid használata a magyar nyelvérzést nem sérti, innen a verselésben is ingatagok, de csak a hosszúk. Mi e szótárban a hosszúkat, mert csak ezen körülmény a határozó, pontosan följegyeztük.

Nyelvünkben az önhangzók nem valami bitang vagy pótlékféle segédhangok, melyeket akármikép öszvezavarni, vagy elnyelni vagy kihagyni lehet, mint az árja nyelvek némelyikében, péld. a németben, csehszlávban stb. hol néha három, négy, sőt öt mássalhangzó is öszvetorlódik. Az ily szók, úgy mint vannak, lehetetlen, hogy eredetiek, vagyis a nyelvek ős alkotási korából valók legyenek, hanem különféle változatokon átesve elkorcsosultak, öszvezsugorodtak, s a különben lágyabb hangzatú római származású nyelvekben sincs az önhangzóknak határozott rendszerök, mert az eredetiebb latintól elfajultak, s önmagukból alig, csak a latinból elemezhetők. Ellenben nyelvünkben az önhangzók bizonyos rendszert követnek a) gyöktani, b) alaktani, vagyis ragozási és képzési viszonyban, c) érteményi tekintetben.

Mindenek előtt jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy a mássalhangzók nehézkes öszvetorlódását nem tűri, s hogy két mássalhangzóval kezdődő gyökszója, néhány természeti hangutánzót pl. trüssz, trücsök kivéve, alig van, s hogy önhangzója ragozáskor változatlan marad. De gyakran ha a fennlévőhöz valamely rokon fogalmat akar kifejezni, meghagyván a mássalhangzókat, az önhangzón tesz változást, mely a rokon fogalmat más rokon hangzóval mintegy árnyalja pl.:
  bab, babó, babug; bob, boborcz, boborcsék; bal, balga, balgatag; bol, bolond; bel, belénd; ban, bankó, bun, bunkó, bunczi; bog, boglya; bug, buga; csob, csobány, csobolyó; csőb, csöbör; csom, csomó, csombor; csöm, csömör, csömek; csőcs, csécs; csucs, csücs; dom, domb, dombor; döm, dömbicz, döme; far, farol; for, forog, fordúl; fér, férde, férgetyű; gom, gomb, gomba, gombócz; göm, gömbölyű, gömböcz, stb. stb. A rokonhangzók, és részben mássalhangzók változásain alapszik a szócsaládosítás, melyről alább külön czikkben és részletesebben lesz szó.

Általán ismert dolog nyelvünk szervezetében, hogy a vastaghangu gyökök és törzsekhez vastag, a vékonyhanguakhoz pedig vékony hangu képzők és ragok járulnak, mint a török és némely más altaji vagy szittya nyelvekben. E sajátságnál fogva a szók két fő rendre oszlanak, egyik a vastagok (al vagy mély hangúak) másik a vékonyak (fől vagy magas hangúak) rende. Mely önhangzók tartoznak az első, melyek a második rendhez, azt a fentebbi, önhangzók fejtegető §§-ban részletesen előadtuk. Azt is említettük, hogy vannak i, í, é hangzóju ragok és képzők, melyek mindkét rendbeli szókhoz változatlanul járulnak, mint: ház-i, kert-i, völgy-i, lovas-di, katonás-di, körös-di; láb-nyi, újj-nyi, öl-nyi; fal-ig, rét-ig, völgy-ig; akad-ék, reped-ék, töred-ék; az-ért, ez-ért, bor-ért, sör-ért. Itt azokat fogjuk öszveállítva elsorolni, melyek önhangzóji párhuzamosan váltogatják egymást.

Ezek közül az egyik, mint vastag önhangzóju, mindenféle vastaghangzós szóhoz, a másik, mint vékony önhangzóju, mindenféle vékonyhangzóju gyökhöz vagy törzshöz járul. Ilyenek:

ab, eb: darab, dereb (régies);
áb, éb: nyal-áb, has-áb, ver-éb, ger-éb;
ád, éd: csal-ád, gal-ád, csel-éd, seg-éd;
aj, ej: soh-aj, zuh-aj, mor-aj, csör-ej, dör-ej, zör-ej;
ák, ék: fon-ák, czul-ák, mell-ék, körny-ék;
alom, elėm: irg-alom, jut-alom, kér-elėm, tür-elėm;
ály, ély: szab-ály, oszt-ály, szeg-ély, görv-ély;
ap, ep: al-ap, gyar-ap, ker-ep, ül-ep.
  Kivétetnek az idegen származásról gyanús: oszlop, czölöp, kolop;
ány, ény: vág-ány, csák-ány, lep-ény, köt-ény;
ár, ér: buv-ár, sov-ár, fűz-ér, vez-ér;
ás, és: lát-ás, lop-ás, ver-és, üt-és;
asz, ész: horp-asz, dob-asz, rek-esz, rönk-esz;
  Kivétetnek: gonosz, pákosz, rogosz;
ász, ész: halász, csik-ász, kert-ész, ökr-ész;
at, et: rak-at, nyom-at, üt-et, cseleked-et;
  Kivétetnek: nyug-ot, állap-ot;
atag, eteg: lank-atag, olv-atag, leng-eteg, pöf-eteg;
atal, etel: hív-atal, rov-atal, men-etel, jö-v-etel;
atlan, etlen: ház-atlan, toll-atlan, kez-etlen, bőr-etlen;
talan, telen: mag-talan, bú-talan, mez-telen, szün-telen;
mány, mény: tanul-mány, tok-mány, kercs-mény, küldemény;
vány, vény: lát-vány, hal-vány, kér-vény, tör-vény;
ság, ség: agg-ság, jó-ság, szép-ség, bő-ség;
ka, ke: azál-ka, sós-ka, röp-ke, tüs-ke;
csa, cse: szár-csa, tó-csa, vér-cse, kenő-cse;
ánk, énk: nyul-ánk, fal-ánk, él-énk, fél-énk;
ékony, ékėny: csal-ékony, mul-ékony, reped-ékėny, tör-ékėny;
dad, ded: karcsu-dad, kicsi-ded, körös-ded, iv-ded;
ú, ű: sanyar-ú, szigor-ú, keser-ű, sűr-ű;
ó, ő: szab-ó, irt-ó, kend-ő, fürd-ő;
a, e: húza-von-a, peng-e, csörg-e;
ha, he: ir-ha, lom-ha, reny-he, csűr-he;

ad, ed: ap-ad, loh-ad, ep-ed, süpp-ed;
akodik, ekėdik: mar-akodik, tol-akodik, ver-ekėdik, tör-ekėdik;
akozik, ekėzik: vár-akozik, szór-akozik, igy-ekėzik, gyül-eközik;
an, en: csatt-an, ropp-an, rett-en, döbb-en;
ant, ent: csatt-ant, ropp-ant, rett-ent, döbb-ent;
ász, ész: markol-ász, bogar-ász, legel-ész, böng-ész;
aszkodik, eszkėdik: rug-aszkodik, eresz-kėdik, dőlesz-kėdik;
aszt, eszt: ap-aszt, loh-aszt, ep-eszt, süpp-eszt;
at, et: rak-at, foly-at, nyir-et, öl-et;
ál, él: álldog-ál, folydog-ál, mendég-él, üldög-él;
ódik, ödik: zár-ódik, huz-ódik, vet-ődik, üt-ődik;
úl, űl: jav-úl, bor-úl, szeg-űl, szűk-űl;
dal, del: jár-dal, fur-dal, szeg-del, tör-del;
hat, het: áll-hat, fut-hat, vi-het, ül-het;
kál, kél: ir-kál, tur-kál, cser-kél, té-kél, (tévégél);
tat, tet: jár-tat, foly-tat, csör-tet, ül-tet;
gat, get: for-gat, csor-gat, pér-get, zör-get;

an, en: bátr-an, okos-an, szép-en, bölcs-en;
ul, ül: al-ul, botor-ul, szegény-ül, föl-ül;

lag, leg: futó-lag, utó-lag; kellő-leg; elő-leg;
lan, len: addig-lan, holtig-lan, meddig-len, eddig-len;
ta, te (1): hajdan-ta, leány-ta, régen-te, füven-te;
ta, te (2): hatszor-ta, nyolczszor-ta, kétszér-te, ötször-te;

abb, ebb: igaz-abb, okos-abb, helyes-ebb, bölcs-ebb;
an, en: hárm-an, nyolcz-an, négy-en, öt-en;
at, et (többes): falak-at, botok-at, vizek-et, török-et;
ba, be: ház-ba, ól-ba, hely-be, öl-be;
ban, ben: ház-ban, ól-ban, hely-ben, öl-ben;
ból, ből: ház-ból, ól-ból, hely-ből, öl-ből;
nak, nek: vas-nak, hús-nak, réz-nek, kő-nek;
nál, nél: vas-nál, hús-nál, réz-nél, kő-nél;
ra, re: vas-ra, hús-ra, réz-re, kő-re;
ról, ről: vas-ról, hús-ról, réz-ről, kő-ről;
vá, vé: fá-vá, hó-vá, lé-vé, kö-vé;
val, vel: fá-val, hó-val, lé-vel, kő-val;

am, em: nál-am, ról-am, vel-em, től-em;
ad, ed: nál-ad, ról-ad, vel-ed, től-ed;
a, e: nál-a, ról-a, vel-e, től-e;

am, em: alatt-am, után-am, mellett-em, fölött-em;
ad, ed: alatt-ad, után-ad, mellett-ed, fölött-ed;
a, e: alatt-a, után-a, mellett-e, fölött-e;
unk, ünk: alatt-unk, után-unk, mellett-ünk, fölött-ünk;
atok, etėk: alatt-atok, után-atok, mellett-etėk, fölött-etėk;
ok, ök: alatt-ok, után-ok, mellett-ök, fölött-ök;

asz, esz: tart-asz, hord-asz, teng-esz, dönt-esz;
nak, nek: jár-nak, foly-nak, kel-nek, ül-nek;
am, em: járt-am, tolt-am, kelt-em, ült-em;
ad, ed: látt-ad, tolt-ad, vert-ed, szürt-ed;
a, e: látt-a, tolt-a, vert-e, szürt-e;
á, é: lát-á, tol-á, ver-é, szür-é;
ak, ek: járt-ak, tolt-ak, vert-ek, szürt-ek;
anak, enek: járt-anak, tolt-anak, vert-enek, szürt-enek;
j-a, j-e: jár-j-a, tol-j-a, ver-j-e, szür-j-e, (parancsoló);
j-ak, j-ek: jár-j-ak, tol-j-ak, ver-j-ek, szür-j-ek;
ók, ők: lát-ók, mond-ók, lel-ők, ver-ők;
uk, ük: látt-uk, mondt-uk, lelt-ük, vert-ük;
unk, ünk: lát-unk, mond-unk, lel-ünk, ver-ünk;

Ezekben o, é, ö az uralkodó önhangzók. Az első o mindenféle vastaghanghoz járul. Az ö közvetlenül az ö vagy ü hangokat követi, a többi vékonyhanguak után zárt ė következik:

og, ėg, ög: nyaf-og, suh-og, csev-ėg, röf-ög, sür-ög;
og-at, ėg-et, ög-et: lát-og-at, néz-ėg-et, tit-ög-et, hűt-ög-et;
ong, ėng, öng: boly-ong, ker-ėng, düh-öng, őrj-öng;
og-ál, ėg-él, ög-él: járd-og-ál, mend-ėg-él, üld-ög-él;
odik, ėdik, ödik: takar-odik, teker-ėdik, töpör-ödik;
okol, ėkėl, ököl: fald-okol, nyeld-ėkėl, öld-ököl;
oklik, ėklik, öklik: fuld-oklik, esd-ėklik, tünd-öklik;
ozik, ėzik, özik: dolg-ozik, éh-ėzik, ölt-özik;
dos, dés, dös: kap-dos, lop-dos, csip-dės, öl-dös;
doz, dėz, döz: csap-doz, tol-doz, kérd-ėz, ül-döz;
kod, kėd, köd: kap-kod, csip-kėd, köp-köd;
kodik, kėdik, ködik: úr-kodik, két-kėdik, őr-ködik;
kozik, kėzik, közik: zár-kozik, ér-kėzik, üt-közik stb.;

on, ėn, ön: fal-on, domb-on, tér-ėn, völgyön;
ott, ėtt, ött: Kolozsvár-ott, Pécs-ėtt, Győr-ött.
Kivételesen: utt, ütt: más-utt, minden-ütt, vagy att, ett: al-att, mell-ett;
hoz, hėz, höz: fal-hoz, ól-hoz, hely-hėz, kör-höz, nő-höz;
hangrend ellen az újabb: hely-höz, kör-hėz, nő-hėz;
szor, szėr, ször: sok-szor, száz-szor, egy-szėr, több-ször;

ok, ėk, ök: vár-ok, fut-ok, lel-ėk, visz-ėk, öl-ök, üt-ök;
om, ém, öm: vár-om, tol-om, lel-ėm, visz-ėm, öl-öm, üt-öm;
od, ėd, öd: vár-od, tol-od, lel-ėd, visz-ėd, öl-öd, üt-öd;
nom, nėm, nöm: vár-nom, tol-nom, lel-nėm, vin-nėm, öl-nöm, üt-nöm;
tok, tėk, tök: vár-tok, tol-tok, lel-tėk, visz-tėk, öl-tök, üt-tök.

Ha a gyöki önhangzó után nem közvetlenül járulnak, csak kétáguak: tok, tėk: láthat-tok, ölhet-tėk, üthet-tėk, nem: ölhet-tök, üthet-tök, hasonlóan om, ém: láthat-om, verhet-em, ölhet-ėm, üthet-ėm, nem: ölhet-öm, üthet-öm; tatom, tetėm: lát-tatom, üt-tetėm, nem: üt-tetöm.

Jegyzetek. 1) A fent elszámlált képzők és viszonyragok eredetileg kétpárosak, azaz négyáguak lehettek: t. i. zárt a, ė, és o, ö: ház-an (on), méz-ėn, gomb-on, gömb-ön; ház-has (hoz), méz-hėz, gomb-hoz, gömb-höz; Ujvár-att, Mór-ott, Pécs-ėtt, Győr-ött. Ezen zárt a-nak az erdélyies kiejtésben maiglan világos nyomai vannak, de a közösebb szokásban o-ra ment által. Azonban országos divat szerint négyáguak a számnevekhez járuló ad, ed, od, öd: száz-ad, ezer-ed, hat-od, öt-öd, valamint ezek is: as, es, os, ös: száz-as, ezer-es, hat-os, öt-ös. 2) Hibás, vagyis a köz szójárás elleni különczködés így szólni és írni: tőr-hėz, gőzös-ėn; e helyett: tőr-höz, gőzös-ön vagy: kéz-ön, e helyett: kéz-ėn, verek-öd-ik, e helyett: verek-ėd-ik.

acs, ecs, nyilt: lik-acs, ur-acs, köv-ecs, szeg-ecs(ke);
acs, écs, zárt: tál-acs, ház-acs(ka), kert-ėcs(ke), üveg-ėcs(ke);
ocs, öcs: bod-ocs, húr-ocs(ka), tőr-öcs(ke).

Ide tartozik ics, mely mind vastag, mind vékonyhangu törzsekhez járul, mint: kav-ics, kak-ics, géb-ics;

acs, ecs, nyilt: kuk-acs, jeg-ecs;
acs, écs, zárt: a csángós ejtésű láb-acz(ka), ág-acz(ka) szókban, kert-écz = ketr-écz;
ocs, öcs: lib-ocs, gömb-öcs;
Ide tartozik ics: náp-icz, bíb-icz;
ad, ed, nyilt: Lov-ad, Ölv-ed, Eb-ed, (helynevek);
ad, éd, zárt: Láb-ad, Vár-ad, Pėr-éd, (helynevek);
od, öd: Bok-od, Tok-od, Bög-öd, Döms-öd, (helynevek);
ag, eg, nyilt: lov-ag, héz-ag, mel-eg, szőny-eg;
ag, ég, zárt: hály-ag (og), tály-ag (og): fér-ėg, kér-ėg;
og, ög: bal-og, gyal-og, üsz-ög, örd-ög;
ak, ek, nyilt: kob-ak, kup-ak, tel-ek, tőr-ek;
ak, ék, zárt: vakond-ak (ok), vét-ék, ét-ék;
ok, ök: mar-ok, bur-ok, köly-ök, bür-ök;
am, em, nyilt: foly-am, ir-am, kell-em, tet-em;
am, ém, zárt: áll-am, ver-ém, sely-ém;
om, öm: ál-om, ól-om, kör-öm, ür-öm;
ar, er, nyilt: agy-ar, czud-ar, megy-er, sik-er;
ar, ér, zárt: paz-ar (or), czucz-ar (or), éb-ér, emb-ér;
or, ör: gond-or, und-or, gönd-ör, sünd-ör;
as, es, nyilt: fal-as, lik-as, fel-es, öl-es, fül-es;
as, és, zárt: ház-as, tág-as, tér-és, üveg-és;
os, ös: kor-os, túr-os, kör-ös, szőr-ös.
Ez utolsók néha is u-s alakot vesznek föl: har-is, ham-is (régen: ham-os), lap-is (lap-os), máj-us (máj-as hurka);

al, el, nyilt: forr-al, hizl-al, érl-el, fül-el;
al, él, zárt: ház-al, árny-al, bér-él, szóm-él, szér-él;
ol, öl: karm-ol, gond-ol, őr-öl, bűz-öl;
ar, er, nyilt: tak-ar, kav-ar, tek-er, kev-er;
ar, ér, zárt: kap-ar (kop-or), söp-ér, pėd-ér;
or, ör: kot-or, tip-or, gyöt-ör, pöd-ör;
as, es, nyilt: olv-as, ker-es;
as, és, zárt: hág-as, lép-és, tip-és, reb-és(get);
os, ös: tap-os, foly-os, röp-ös, köpd-ös;
áz, ez, nyilt: fal-az, hid-az, fel-ez, köny-ez;
az, éz, zárt: háj-az, ágy-az, ér-ėz, bélyeg-ėz;
oz, öz: bot-oz, arany-oz, őr-öz (iz), nyűg-öz.

Jegyzet. A legközelebbi példákból látszik, hogy a mássalhangzóval végződő nevek többes, tárgyeseti és birtokragi hangzója ugyanaz. Továbbá nyelvünk rendszeréből ez is kitünik,

hogy a nevekhez járuló hárompáros képzők és ragok általán az illető név többesszámának önhangzóját veszik fel, péld. nyak-ak, nyak-at, nyak-am, nyak-ad, nyak-as, nyak-astul, nyak-al, nyak-az, nyak-acska; lov-ak, lov-at, lov-am, lov-ad, lov-as, lov-astul, lov-al, lov-ag, lov-ar, lov-az, lov-acska; bot-ok, bot-ot, bot-om, bot-od, bot-os, bot-ostul, bot-ol, bot-oz, bot-or, bot-ocs-ka; szėm-ėk, szėm-ėt, szėm-ėm, szėm-ėd, szėm-ėl, szėm-ėz, szėm-ėstül, szėm-ėr, szėm-ėnként, szėm-ėcske; körm-ök, körm-öt, körm-öm, körm-öd, körm-öl, körm-ös, körm-östül, körm-öcske.

Miután ezeknek mintegy iránytőül a többesszám önhangzója szolgál, helyén leszen itt ennek szabályait kimutatni.

1) Ha a gyökszóban o, ó, vagy u, ú áll, a többestag o hangzót veszen fel: ok, ok-ok, or, or-ok, orr, orr-ok, kor, kor-ok, kór, kór-ok; ducz, ducz-ok, gúzs, gúzs-ok; hasonlók: bog, bogy, boly, bor, bocs, boncs, bot, dob, doh, fok, fos, gom, gyom, jog, koh, kos, kosz, lob, locs, lom, mocs, moh, moly, mor, nyom, pocz, pocz, poh, pok, por, rom, sod, som, sor, tok, topp, tor; bób, bók, csók, czók (mók), gócs, gócz, gór, kócz, lók, mód, mór, pók, pór, pót, sór; czucz, ducz, juh, lucs, nyug, sut, szug, szul, zug; búg (főnév) csúcs, gúg, gúny, húg, húr, hús, hugy (pisa), lúg, súr, túr, túz, tyúk. Ide tartoznak a jobbára elvont, vagy elavult gyökökből képzettek: boncs, bongy, csomb, czomb, domb, gomb, lomb, jobb (főnév, manus dextra), komp, koncz, konty, korcz, korcs, korty, lencs, molyh, polyh, orv, porcz, roncs, rongy, rost stb.

Kivétetnek a) melyek eredetileg melléknevű tulajdonságuak, s mint ilyenek nyilt a-val ragoztatnak, (miről l. alább) ú. m. sok-ak, nyolcz-ak, toll-ak (toló-ak, tolu-ak) morj-ak, (mori-ak) orj-ak (ori-ak) mony-ak (moni-ak, mint: mėny-ek = meni-ek, menő-ek), odv-ak (odu-ak,) lov-ak, fog-ak, b) az ékvesztők, melyek általán, ha vastaghanguak nyilt a-val, ha vékonyhanguak, nyilt e-vel ragoztatnak, ú. m. úr, ur-ak, rúd, rud-ak, kéz, kez-ek, szűz, szüz-ek stb. c) hold (luna és jugerum) hold-ak, és ennek módosítványa: húgy (csillag) hugy-ak, ól ól-ak, lyuk lyuk-ak. Ide járulnak út útak, kút kútak, új újak újj újjak, bár nem ékvesztők.

2) Ö, ő, és u, ű, után ö, ü, m. öcs öcs-ök, ön ön-ök, ün (hal) ön-ök, és így: őr, ös, böcs, bög, bőgy, csőcs, dög, dözs, csők, csősz, csöd, göcs, göm, gör, gőz, gyök, köd, kög, kör, köz, lőcs, mög, pöcs, pök, pör, pös, pőzs, pőcz, rög, sör, ször, szősz, tök, tőr, tőzs, ük, űr, bűn, bükk, bűz, csűcs, csüg, csűr, düh, fűr, gyűr, küsz (= kisz, halfaj), szűr, zűr; továbbá elvont vagy elavult gyökökből képzett törzsek: böjt, bötyk, gömb, görcs, göngy, gyöngy, füst, üst, kürt, fütyk, bütyk, üdv, örv, szücs stb.

Kivétetnek a) melyek eredete melléknév tulajdonságu, ú. m. köv-ek, csöv-ek, töv-ek, öv-ek, ölv-ek, műv-ek, nyűv-ek, szüv-ek, köny-ek, könyv-ek, tölgy-ek, völgy-ek, rügy-ek, hölgy-ek, ügy-ek, szügy-ek, fürj-ek, b) ezek: őz őz-ek, öl öl-ek, fül, fül-ek, föld föld-ek, törzs törzs-ek, öröm öröm-ek, tűz tüz-ek, fűz füz-ek, szűz szüz-ek.

3) Nyilt e következik a) nyilt e után: csel csel-ek, fegy fegy-ek, hasonlóan ezekben: ev, geny, hely, jegy, jel, leh, len, les, mez, nesz, seb (vulnus) szegy. b) az é hangzóju ékvesztőkben: ér er-ek, ég eg-ek, dél del-ek, és így: bél, dér, tél, téj, nyél, kéz, hév, lév, fél, jég, légy, lék, mész, réz, szél (ventus), szén; c) ezen melléknév természetű törzsekhez: ėh, (e-ő evő) ėb-ek, továbbá: mely, mell, nedv, kedv, redv, enyv, senyv, elv, nyelv, terv, sérv, szenny, fej, kegy, kéj, éj, eperj, szederj, enyh, vemh, terh, d) ezen é gyökhanguak után: csév, tév, év, gép, kép, fék, ék, lép, nép, csép, rész, rét, vész, méz.

Kivétetnek és zárt ė-vel ragoztatnak: cseh cseh-ėk, nem vagy nėm, (genus) nem-ėk, nyest, zseb, csék, él, éh, fény, gém, kém, rém, mécs, mén, rés, véd, vér, bér.

4) Zárt ė után zárt ė: bėgy bėgy-ėk, csėcs csėcs-ėk, és így: bėcs, csėnd, gyėp, hėgy (cuspis), mėg, pėcs, pėlyh, pėr, sėr, szėm, szėr, tėnk, s több mások, melyekben az ė ö-vel váltakozik, u. m. bőgy-ök, csőcs-ök stb.

5) Nyilt a után nyilt a; a) ezekben: agy agy-ak, aj aj-ak, ajk ajk-ak, továbbá: fal, galy, haj, had, has, nyak, vaj, vad, vas, var, és ezen ékvesztőkben: sár sar-ak, nyár nyar-ak, b) a j, v képzőjű törzsekben: gyapj-ak, varj-ak, sarj-ak, tarj-ak, marj-ak, av-ak, jav-ak, sav-ak, tavak, szav-ak, darv-ak, szarv-ak, adv-ak, magv-ak, hamv-ak.

6) Zárt a után o: a) melyekben tájejtés vagy elemzés szerint az a = o, u. m. bab (bob) bab-ok, bak (németül Bock) bak-ok, kas (kosár) kas-ok, hab (hav, hov) hab-ok, kan (kon, kondás).

kan-ok, lam (lom) lam-ok, far (forog) far-ok, gyap (gyopár) gyap-ok, tap (top) tap-ok, b) ezekben: bal, csal, csap, csat, dacz, dag, dal, fan, gaz, han, kacs, kajcs, kar, lak, lap, mag, makk, mart, part, pad, rab, rag, szag, szak, szar, tag, tan, tat, vak, vaczk, zab.

7) Hosszu á után zárt a ezekben: ág, ágy, áll, ár, háj, hárs, hát, ház, kád, máj, nyáj, nyál, láb, nyárs, száj, szál, szár, szárny, tál, táj, tárgy, társ, vágy, váll, vár, t. i. ezekben tájejtés szerint a ragi a = o: ág-ok, ágy-ok stb.

8) Hosszu á után o ezekben: ács, ángy, csáb, csák, csáp, dáb (díb) gát, gyám, gyár, gyász, hám, kár, lány, láncz, mák, mál, máz, nász, pár, rács, rácz, rák, sáv, szám, szán, ták, tám, tár, záp, zár, vád, zár.

9) Vastaghangu i után nyilt a ezekben: in (in-ak), híd (hid-ak), híg, víg, íj, díj, híj, szíj, nyil, lik. Ezekben pedig o: ih-ok, csík-ok, csín-ok, csíny-ok, fing-ok, gyík-ok, sík-ok, kín-ok, nyirk-ok, pír-ok, szirt-ok (vagy szirt-ėk), sír-ok, zsír-ok.

10) Vékonyhangu i í, után nyilt e ezekben iz (iz-ek), víz (viz-ek) ily, mily, ív, hív, szív, nyív, iny, rih, szik. Zárt ė pedig ezekben: idv, ír, bikk, csíz, dics, gím, hír, hím, kis, lih, liszt, pih, pitty, pinty, rím, ris, sín, szín.

1) Az a és e az utána járuló k előtt megnyúlik: fa, fá-k, kapa kapá-k, karimá-k, paripá-k; epe epé-k, kefe kefé-k, medenczé-k, köpüczé-k. Ennek valószinű okáról szólánk.

2) A szélső önhangzókat illetőleg pedig. a) A rövid i a k előtt rövid marad: tepszi-k, kocsi-k, gugyi-k, ki-k, mi-k, ti-k. Kivétetnek; fi fi-ak, és a helyi tulajdon s köznevek: Teleki-ek, Pesti-ek, Tasi-ak, Sári-ak, Kürti-ek, Horti-ak, ugyanez történik az y-nál irt vezetéknevekkel: Kisfaludy-ak, Kölcsey-ek. Ellenben a keresztnevek a szabályt követik: Pisti-k, Gyuri-k, Feri-k, Kati-k, Panni-k. b) Közösebb szokás szerint a rövid ejtésű u ü is a k-nak hozzájok járultával rövidek maradnak: kapu-k, lap-uk, válu-k, szapu-k, gyöpü-k, csöpü-k, külü-k; de ha v-re változnak, ekkor ak ek-et vesznek föl: daru darv-ak, hamu hamv-ak, adu adv-ak, szaru szarv-ak, tetü tetv-ek, nedü nedv-ek, enyü enyv-ek stb.

3) A hosszu é, ó, ő, ű, ú-höz k: málé-k, csáté-k, kópé-k, csikóté-k, golyó-k, bogyó-k, felhő-k, gümő-k, bú-k, pattantyú-k, csengetyű-k, töpörtyű-k. Kivétetnek, melyek egyik részét beolvadt j vagy v teszi, s melléknevek módjára ak ek járul hozzájok: hé hev-ek, lé lev-ek, ló lov-ak, hó hav-ak, szó szav-ak, tó tav-ak, cső csöv-ek, kő köv-ek, tő töv-ek, nő nej-ek (v. nők) vő vej-ek (v. vők) é éjek, ké kéj-ek. Ide tartoznak a hosszú í, ú, ű-vel végződők is: íj íj-ak, szíj szíj-ak, szú szuv-ak, fű füv-ek, szű szüvek, bű büv-ek, v. büv-ök. A jó, ha főnév, többese jav-ak, ha melléknév: jó-k. Különbség van ezek közt is: sók és savak (ennek törzse: sav), szók (egyes szók — Wörter) és szavak (Worte).

Itt oly származékokat értünk, melyek képzője önhangzóval jár, legyen ez akár állandó, mint ezekben: lát-ás, rút-ság, szép-ség, akár ékvesztő, mint: mad-ár, eg-ér, akár kiugratható, mint ezekben: ól-om, hatal-om, ver-ém, öb-öl, csup-or.

Általános szabály. A származék-főnevekben zárt önhangzó az uralkodó, és pedig a vastagokban o, a vékonyhanguakban ė vagy ö, emez az ö ü, amaz a többi vékonyhangok után közvetlenül járulva. Nyilt (a e) hangzók csak kivételesen fordulnak elé, melyek kiváltkép a melléknevek többesét jellegzik; különösen

1) Az ék képző után a vastagokhoz ok, a vékonyakhoz ėk járul: marad-ék-ok, takad-ék-ok, toldal-ék-ok, hullad-ék-ok; mened-ék-ėk, kell-ék-ėk, töred-ék-ėk, üled-ék-ėk.
2) Az egytagu ik után ok, illetőleg ėk: ladik-ok, kuvik-ok, poczik-ok, kuczik-ok, ibrik-ėk, csiszlik-ėk, zsizsik-ėk, pöcsik-ėk.
3) A kéttagos képzőjűek többese ok ėk: család-ok, garád-ok, cseléd-ėk, ebéd-ėk, segéd-ėk, virág-ok világ-ok, vendég-ėk, alap-ok, talap-ok, telep-ėk, ülep-ėk, moraj-ok, robaj-ok, zörej-ėk, csörej-ėk, hivatal-ok, rovatal-ok, menetel-ėk, jövetel-ėk, ital-ok, étel-ėk, vitel-ėk, hitel-ėk, szabály-ok, nadály-ok, szegély-ėk, görvély-ėk, vágány-ok, csákány-ok, legény-ėk, kökény-ėk; az öny képzőhöz ök: red-őnyök, elő-nyök; kádár-ok, bodnár-ok, vezér-ėk, füzér-ėk, tapasz-ok,

kuvasz-ok, rekesz-ėk, csipesz-ėk, halász-ok, vadász-ok, ökrész-ėk, fürjész-ėk, látás-ok, lopás-ok, verés-ėk, ütés-ėk, akarat-ok, folyamat-ok, menet-ėk, jövet-ėk, hallomány-ok, iromány-ok, lelemény-ėk, sütemény-ėk, látvány-ok, járvány-ok, szelvény-ėk, örvény-ėk, balság-ok, rútság-ok, vétég-ėk, bőség-ėk.

4) A hatáguaknál a vastaghangu törzsekhez ok, a vékonyakhoz közvetlen ö ü után ök, a többi után ėk járul: likacs-ok, tálacs-ok, bodocs-ok, szėgecs-ėk, kertėcs-ėk, tőrėcs-ök, kukacs-ok, kėtrėcz-ėk, gömböcz-ök, lovag-ok, süveg-ėk, üszög-ök, kobak-ok, tőrek-ėk, bürök-ök v. bürk-ök, orm-ok, verm-ėk, körm-ök, magyar-ok, siker-ėk, csömör-ök, savany-ok, föveny-ėk, görhöny-ök, kupak-ok, érdėk-ėk, küldök-ök.

1) Az ékvesztők: agar-ak, bogar-ak, madar-ak, sugar-ak, kosar-ak; eger-ek, cserep-ek, kenyer-ek, kerek-ek, tenyer-ek, vereb-ek, fenek-ek, szeker-ek, tehen-ek stb.
2) Az alom elėm képzőjűek: hat-almak, olt-almak, nyug-almak, kér-elmek, figy-elmek, tűr-elmek; mert ezek igenév-féle melléknevekből fejlődvén ki a melléknevek tulajdonságaival bírnak.
3) A j képzőjű vagy toldaléku nevek: var-jak, sar-jak, tar-jak, mor-jak, if-jak, cser-jek, fér-jek, eper-jek, szeder-jek.

Általános szabály. A melléknevek többese jobbára nyilt a, e hangzót veszen föl, s csak kivételkép zárt o, ė, ö-t, különösen
1) A gyökök és azon törzsek, melyek képzőji önhangzó nélküliek, ú. m. lágy-ak, rossz-ak, tág-ak, új-ak, rút-ak, sok-ak, vad-ak, hány-ak, oly-ak, más-ak (ha főnév: más-ok) bús-ak, dús-ak, gyors-ak, ép-ek, szép-ek, kék-ek, szűk-ek, hős-ek, hős-ek, (ha főnév: hős-ök) bőv-ek, ily-ek, mily-ek, mely-ek, mély-ek. Kivétetnek: csúf-ok, nagy-ok, vak-ok.
2) A számnév-gyökök és törzsek: hárm-ak, nyolcz-ak, husz-ak, száz-ak, egy-ek, négy-ek, het-ek, kilencz-ek, tiz-ek, ezer-ek. Kivétetnek: hat-ok, öt-ök, milliom-ok.
3) A hangzós és hangzótlan képzőjű múltidőbeli részesülők: holt-ak, mult-ak, sült-ek, főtt-ek, halott-ak, látott-ak, szedett-ek, szülött-ek.
4) A fokozott melléknevek: jobb-ak, (ha főnév, jobb-ok), roszabb-ak, nagyobb-ak, kisebb-ek, szebb-ek, különb-ek, erősb-ek, közösb-ek, üresb-ek.
5) A párhuzamos, vagyis kétágu képzőjűek:
ékony, ékėny: hajl-ékonyak, fél-ékeny-ek, tör-ékeny-ek;
ály, ély: szik-ályak, (sikeresek) kev-élyek, csek-élyek;
ány, ény: sil-ányak, sov-ányak, szeg-ények, (ha főnév, szeg-ényök), ser-ény-ek (ha főnév: juba, ser-enyėk);
vány, vény: hal-ványak, hit-ványak, jöve-vények, szökevény-ek, ha főnevek: jöve-vényėk, szökevényėk.
ánk, énk: fal-ánkak, nyul-ánkak, él-énkek, fél-énkek, tájejtéssel: ok, ėk: fal-ánkok, nyul-ánkok, él-énkėk, fél-énkėk;
ár, ér: szik-árak, kop-árak, led-érek, ösztöv-érek, tájejtéssel zárt a ė-vel: szik-árok, kop-árok, led-érėk, ösztöv-érėk.
asz, esz: kop-aszak, csup-aszak, csemp-eszek, s a csángós: kedv-eszek, csend-eszek:
da, de: fá-sak, hálá-sak, epé-sek, szekerczé-sek;
as, es (nyilt): hal-asak, fal-asak, nép-esek;
as, és (zárt): ház-asak, ág-asak, kény-ések, vér-ések;
os, ös: kalapos-ak, bolt-osak, nyerg-esek, örök-ösek; ha pedig főnevek: kalap-osok, bolt-osok, nyerg-esek, örök-ösök;
az, es: ig-azak, szár-azak, idv-ezek, neh-ezek;

Kivételesen zárt o, ė-vel ragoztatnak:
atag, eteg: lank-atagok, herv-atagok, leng-etegėk, reszk-etegėk, melyek közöl némelyek főnevek: siv-atagok, csörg-etegėk, förg-etegėk.

talan, telen és atlan, etlen: nyug-talanok, szám-talanok, hir-telenėk, szün-telenėk, láb-atlanok, ing-atlanok, kez-etlenėk, szül-etlenėk;
ag, eg: hany-agok, gazd-agok, mel-egėk v. ek, hideg-ėk v. ek;
ar, er: czud-arok, paz-arok, ik-erėk v. ikrėk, éb-erėk;
or, ör: (o-val v. ö-vel): bod-orok, gond-orok, gönd-örök, sünd-örök.

1) Az a, e megnyúlik, mint a főnevekben: csúnya csúnyák, buta buták, henye henyék, büszke büszkék.

2) A szélső hangzók után a) Az i után nyilt a v. e: házi-ak, budai-ak, kerti-ek, pesti-ek, midőn főnevekké lesznek is: Pápai-ak, Aradi-ak, Gömöri-ek, Teleki-ek; lábnyi-ak, anyányi-ak, felényi-ek, ölnyi-ek. b) Az u, ü után is nyilt a v. e: domboru-ak, szomoru-ak, szigoru-ak, keserü-ek, gyönyörü-ek, vagy öszvehúzva: domborúk, szomorúk, szigorúk, keserűk, gyönyörűk, mely esetben az eredeti ó, ő-höz közelednek: domboró-k, savanyó-k, keserő-k, mint némely tájakon ejtetik. Hasonló viszony van ezek között: pattantó-k, pattantyú-k, csikoltó-k, csikoltyá-k, csengető-k, csengetyű-k, a több ilyek között, azon különbséggel, hogy az elsők melléknevek, emezek pedig főnevek.

Észrevételek. A mondottakból kitetszik, a) hogy a mássalhangzóval végződő gyökök és egytagu törzsek után a többesszám képzője többnyire az illető gyök vagy törzs hangzóját, vagy ennek legrokonabbikát veszi föl; b) hogy a két vagy több tagu főnevek többes képzője zárt hangzókat vonz, és pedig a vastag hanguak után általán o-t, tájejtéssel zárt a-t, a vékonyhanguak után a végső szótag önhangzójához alkalmazkodik, t. i. ö ő, ü ű után ö-vel, a többi után zárt ė-vel; c) hogy a melléknevek többes képzője a főnevekével ellenkezőleg nyilt a e-vel jár; minélfogva ha ugyanazon szó melléknév is, főnév is, akkor amaz esetben nyiltan, emebben zártan ragoztatik pl. „a huszárok süveges-ek, a nászádos-ok kalapos-ak, amazok süvegét hajdan süvegés-ėk (süveggyártók) most mindegyikökét kalapos-ok készítik.“ „A váczi utczai házak boltos-ak, s haszonbérlőik boltos-ok.“ Kik nyergeket készítenek, nyergés-ėk, a nyereggel fölszerelt lovak nyergés-ek.“ „Az ablakok üveges-ek, s a törött ablakokat kijavítják az üvegés-ėk. Hasonlóan a családnevek: Boros-ok, Erős-ök, Lakatos-ok, különben: boros-ak, erős-ek, lakatos-ak stb.

Ha a nyelvünkben létező gyököket végtöl végig figyelemre veszszük s a bennök rejlő értemények szerint öszvehasonlítjuk, szembeszökőleg látni fogjuk, hogy a rokon eszmék, fogalmak, tárgyak, és ezek különféle viszonyaik elnevezésében bizonyos hangzók uralkodtak. Vegyük fel például az i hangzót.

1) Az i, í természetutánzólag is oly kedély és indulatszókon vonul végig, melyek a maguk nemében élénk, vidor, gyermekded érzésnek kitörései: hi hi! ihog, iháczol, viháczol, nyitėg, nyikog, nyikkan, nyi, hinnyog, vinnyog, vigyorog, vigyori, vicsorog, vidám, vidor, víg, nyifog, ri, rit, sivalkodik, sipít, pityereg. 2) Éles vékony természeti hangokban kivált kisebbnemű vagy finomcz állatokéban: csibe, csirke, pipe, pizse, liba, libusz, zsiba, csíz, csicsereg, czicza, pinty, bibicz, czinége, csihol, csikorog, kikiri, csirip, csiszol, czikákol, czivodik, czinczog, szí, sziszeg, tilinkó, zirar, zsizsi, zsizsereg, zsihog, piszeg. Mindezek és több hasonlók annyira utánozzák a természeti hangokat, hogy vastagra változtatva egészen elvesztenék eredeti hűségöket. 3) Kicsit, fiatalt jelező gyökökben: kis, kicsi, iczipiczi, csiribiri, tiripiri, pirinyó, inczen, pincz, figyfirits, pisze, filing, billing, czipó, bibi, ívik ivadék, fi, fiú, iffiu. Továbbá a kicsinyített vastaghanguak ikertársaiban: ipa, apa, filit falat, dirib darab, gyim gyom, giz gaz, lim lom, csip csop, lity loty, hip hop, bibircsó boborcsó, bimbó bombik, bingyó bogyó, csimbók csombók. A keresztnevekben a kicsinyítésen kívül némi gyengéd vonzalmat s kedveskedést fejez ki: Pisti, Jani, Feri, Misi, Gyuri, Erzsi, Kati, Juczi, nagyítva: Pista, Jankó, Ferkó, Misa, Gyura, Erzsók, Kató, Judka. Hasonlók: bácsi, néni, ángyi, táti, mámi. 4) Élénk, fürge, könnyű, illetőleg kicsinyes vagy aprózott mozgást vagy ennek szervét jelentőkben; iczeg, biczeg, iczke, ficzke, illeg, billeg, billen, ideg, inger, iget, igyekezik, in, indul, inog, inal, ingó, bingó, illan, illó, villan, villog, villám, pilla, pillant, pillangó, pille, ipar, iram, iramodik, iszam, iszamlik, iszánkol, iz, izeg, izseg, bizseg, izgat, bizgat, piszkál,

csiga, csigolya, csík, csíklik, csikló, csikland, gyík, kígyó, czika, czikázik, ficza, ficzamodik, ficzándozik, ficzánkol, finta, fintor, fitogat, hibban, hibbók, himbál, hinta, hintó, timbál, nyíl, nyílamlik, lik, sík, síkos, szikra, szilál, viczkand, vinczos, vinczároz, virgoncz, vizsla, vizslat. 5) Közelséget jelentőkben, mint térbeli nagyság ellenében térbeli kicsiségre vonatkozik: íly, ide, itt, innen, így, ihol, imez, imitt, imily ellentéteik; oly, oda, ott, onnan, úgy, ahol, amaz, amott, amoly.

Mindezekben általán a kicsiség élénkség, vagy ezekkel rokon fiatalság alapfogalma rejlik, melyet az önhangzók legélénkebbike úgy szólván legvékonyabb hangtesttel bíró i fejez ki legtermészethűbben.

A nyilt a e és á é nyílást, rést, szétterjedést, szétválást jelentő szókban uralkodik, pl. ezekben: aj, ajak, ajt, ajtó, áj, váj, ás, vásik, vág, vég, val, valag, válik, száj, szád, szab, szeg, szel, ta, tág, tár, tát, táj, tál, tó, téved, tép, tér, gyér, szét, szél, széled, tenyész, tenyér. Különösen szájtátást, és ezzel járó bámulást, ostobaságot jelentő szókban: ásít, mámor, á, ám, ámé, ámékodik, ámul, ámít, ámolyog, áncsorog, ácsori, ángó, gágó, bá, báva, bám, báma, bámész, bámít, bámul, bákó, bamba, bacza, bászli, málé; fordítva: méla, melák, mamuk, mamlasz, tácsó, tájbász, tátri, táti, az evéshez szájtátogató mámog, mámol, máhol, majzol, nyámmog.

De hogy még inkább kitünjék, mennyire következetes nyelvünk bizonyos önhangzók alkalmazásában egy szósereget idézünk elé, mely sok nemzetséget és családot foglal magában. Ezek közös jegye abban áll, hogy mindnyájan valami dudorú, gömbölyű, puffadt, kerekded vagy hengerded, csomódad alaku testeket jelentenek, s gyökhangzójuk az egy osztályba tartozó zárt a, o, u, vagy párhuzamos ė, ö, ü.

Így nevezzük azon gyököket, melyek önhangzója két ugyanazon mássalhangzó közé szorúlt, u. m.: bab, babó, babócs, babug = csecsbirbó, bob, boborcs, boborcsék, bób, bóbita, bóbiskol, azaz, feje bóbját hajtogatva szunyókál, búb, búbos, bubor, buborék, csécs, csöcs, csücs, csucs, csucsor, csucsorodik, död, döddö, dödöke, dud, dudor, dudorodik, dudorú, dudorít, dudva, gog v. góg, búbos, boglyas kemencze, gogy, gogyola = golyva, gőg, gőgös, a felfuvalkodástól, gug, guga, gugor, gugora, gugorodik, guggol, güg, gügü (kenyér ducza, púpja) gügy, gügyi (egy marok nyűtt kender), kok, kokojsza (borsónyi fekete bogyó), kuk, kukó v. kuku, kukora, kukori, kukoricza, kukorodik, kukorczol, kukacz, púp, pupa, tut v. tuty, tutu, tutuska, tutyi.

bocs, bocska, kis kádféle edény, bucs, bucskó = tuskó, bucsér, bocz, boczkó, bócz, hengerbócz, bóczéros = boglyas, böcz, böczek = tuskó, bucz, buczka, buczkó, bod, bodon, bodocs, bodor, böd, bödön, bud, budon, budonka, bog, ágbog, boga, bogács, boglya, boglár, bogrács, bög, bögre, bug, buga, buglya, bogy, bogya, bogyó, bogyol, bögy, bögyök, bögyökös, bugy, bugyor, bugyola, bugya = tölgyfa buborcsékja, bok, boka, bokolyó, bokor, bök, böke = csomós, buk, buksi, bukta, bükk = makk, boly, bolyó, bolyos, hangyaboly, böl, bölöke = tuskó, bul, bulál, bulga, boncz fordítva czomb, böm v. bön, böndő, böngyöle = káka csomós töve, bun, bunkó, bunczi = tökerépa, bus, busa = zömök, puffadt, bot, botk, botkos, botos = gombos pézsmavirág, böt, bötk, bötkös, bötkő, bűt, bötykös, but, butikó = nád bugája, buty, butyor, butyka = hasas bugyogó korsó, büty, bütyk, bütykös, buz, buzma, fod, fodor, fodorodik, füty, fütyk, fütykös, magy, mogy = bogy, magyal, magyaró v. mogyoró, mony, monyorú, moly, motyó, mot, motring, pocz, poczok, poczokos, pöcz, pöczczed = puffad, dagad, pog, pogácsa, poh, pohos, pohók, pok, poka, pom, pompos, pomposka, pot, pota = csomós kiforradás a fa derekán, potroh, stb.

gob, gobhal, goboncza, göb, göbre, göbecz, gub, gubacs, gubó, güb, gübe = vízörvény, gübü = nyélbe ütött göcs, melylyel a halászok a vizet zavarják, göcs, göcsört, göd, gödör, goly, golyó, golyva, gőly, gőlye, hizlalni való disznó, gölödör, gom, gomoly, gombolyag, gomb, gombor, gomboly, gombócz, göm, gömő, gömöly, göngy, gömb, gömböly, gömbölyeg, gönd, göndör, göndörödik, gum, gumó, güm, gümő, gyon, gyomor, hom, homolit, homolka, homlok, homorú, honcsok, hompol, hėn v. hėm, hėngėr, hėngėrėg, hėngėrböcz, hente-

reg, höm, hömöres, hömbölyög, hömpölyög, hop, hoporcs, hoportyag, hup, hupa, hátahupás, hup-polyag, (egyszersmind hangutánzó,) höv v. hüv, hövely, hüvely, hóly hólyag, kob, kobak, köb, köböl, kul, kuly, kulacs, kulyak = ököl, kom, komló, konkoly, kondor, kompoty, koncz, köny, könyök, könyv (göngyölített papirlapok), kony, konya, kop, koponya, kopolya, köp, köpez, köpczös, köpöly, köpü, köpücze, kup, kupa, kupak, kupalag, kupacz, kuporu, köv, kövér = göbér.

csob, csobány, csobolyó, csüb, csöbör, csüg, csögbog, fordítva: göcs, csok, csokor, csök = tuskó, csom, csoma, csomó, csomor, csont, csombók, csombolék, csombor, csüm, csömeg (forradás a fán) csömör, csönk, csönköly (forgócsont), csömpöly, csömbölék, csop, csopor, csoport, czom, czomb, czompó, dob (egyszersmind hangutánzó), dobasz, dobzó, dobosz, dobon, döb, döbön, döbörke, döh, döhér, döl, dölmecz (dundi), dölf, dom, domb, dombor, dombár, domó, döm, dömbicz, döme, dömsödi, dömöszke, dun, duny, dundi, dunna v. dunyha, duz, duzma, duzmati, tob, toboz, tok, toka, toklász, tokmány, tom, tombácz, tompa, tompor, tök, tők, tőke, töm, tömlő, tömpe, tönk, tönkesz, tus, tuskó, tüd, tüdő, tügy, tüttös, zom, zöm, zsom, zomok, zömök, zsombék.